A kertjüket is megeszik

Radványi Dorottya | 2003. Augusztus 08.
Lajos Mari és Hemzõ Károly kertjében virágok és fûszerek nõnek egymás mellett. Vajon elõfordul, hogy tárkony helyett véletlenül begónia kerül a ragulevesbe?




Citromfagylalt, triple secben áztatott eperrel nyakon öntve. Ezzel fogadott Lajos Mari egy forró, kora nyári délután, piros muskátlis erkélyükön. Az eper természetesen a kertből került a gyümölcsöstálba. Egészen pontosan az óriási virágládákhoz hasonló, teraszos építésű veteményesből, ahol megtalálható minden olyan fűszer, amely Mari főzési tudományához kell: a salátaízesítő rucola, a zsálya, a többféle rozmaringbokor, lestyán, a kakukkfű, a majoránna, a folyton terjeszkedő menta, snidling és tárkony, na meg az ezerarcú citromfű, amiért legutóbb a zöldfűszeres túrókrémhez kellett leszaladni a konyhából. Ámulattal nézem a burjánzó mediterrán fűszerkertet, ahol a katonásan sorakozó petrezselymek és sóskák közt ott virít a tátika, a körömvirág és a büdöske.









Lajos Mari
– Ezt még a nagymamámtól tanultam – magyarázza Mari –, akinél vidéki kertjében együtt nőtt a veteményesben a zöldség, a virág és a gyógynövény. A nagymama ösztönösen ráérzett a biokertészet lényegére; tudta, hogyan hatnak egymásra a növények, hogyan űzik el az erős illatú virágok a kártevőket a szomszédos zöldségektől. ’ amolyan varázslelkű asszony volt. Emlékszem, amikor valamelyik városi unoka kétségbeesetten fájlalta a friss sebet a térdén, máris szaladt a lapulevélért, hogy fertőtlenítő gyógykötést készítsen rá. Amikor néhány évtizede nekem is kertem lett, felelevenítettem nagymamám kertművelő tudományát; bizonyítékul a virágok és a fűszerek nálam is tökéletes társbérletben élnek.

Kerti sétánkhoz, munkáját rövid időre félre téve, Hemző Károly is csatlakozik: először kedvencét, a kerti utat övező, kéklő levendulasort mutatja be.

– Tudja, ez a kert olyan, mint a Noé bárkája; mindenből kettő van. Párosan szép az élet még akkor is, ha épp málnatőről, meggyfáról, paradicsomról vagy rebarbaráról van szó. Régen nyaralókból állt az utca, a gyümölcsfákat még abból az időből örököltük. A diófánk száz éves lehet; neki köszönhető, hogy a tetőtéri konyha ilyenkor is hűvös. Ez nagyon fontos, mert ez a legfőbb munkahelyünk. Itt készülnek Mari fantasztikus ételkompozíciói és persze a fotók is, melyekhez nélkülözhetetlen kellékek a friss falevelek, virágok, termések. Ha meg a sütemény díszítéséhez pár szem dió szükséges, a sülthöz meg egy ágacska rozmaring, szerencsére egyikért sem kell a piacra futni.





– Hát fotótémából bizony egyik évszakban sincs hiány – folytatja Mari –, virágpompában áll a kert kora tavasztól késő őszig, a hó alól előbújó hunyortól a novemberi krizantémig midig nyílik valami. Én a tavaszi virágokat szeretem leginkább, a tulipánokat, a leánykökörcsint, ilyenkor pedig az igazi kedvenceim a huszadik nyár óta hűséges, illatozó rózsák. Az egynyáriakkal már kevésbé kísérletezem, mert hol kikelnek a magok, hol nem. Amihez azonban évről-évre ragaszkodom, az az estike. Én, látod, puritánabb lélek vagyok kert tekintetében, Zsófi lányom viszont a különlegességeket vadássza. Az ő érdeme a lépcsőkorlátra felfutó klemátisz rózsaszín zuhataga, a ház bejáratát körbefonó, vöröslő trombitafolyondár, a lila akác, no meg a ritka, sziklakerti gyűjtemény. 

A kertjüket is megeszik – II. rész>>
Exit mobile version