Mekkora a térigényed? Soma gondolatai

Nagyon is meghatározó, mekkora, milyen és mennyire szeparált élettérben élünk. Hiszen ha családtagjainkat, barátainkat, ismerőseinket megfigyeljük, összefüggéseket találhatunk a személyiségek és a térigények között. (Természetesen eltekintve az anyagi lehetőségektől.) Én 35 éves voltam, amikor először szembesültem azzal, mekkora is pontosan a saját térigényem. Besokalltam, és elemi erővel tört rám az az érzés, hogy szükségem van egy külön „leánylakásra”. Gyerekkoromtól kezdve ugyanis folyamatosan együtt laktam valakivel vagy valakikkel, akikről többnyire nekem kellett gondoskodnom. Eljött aztán az a pont, amikor rájöttem, soha nem fogom megtudni, milyen is vagyok önmagamban, ha nem próbálom ki napokig azt, hogy senkihez sem kell alkalmazkodnom. Három és fél évig béreltem egy lakást, és világossá vált a számomra, hogy saját tér nélkül már nem is tudnék meglenni. Ezért vettem egyet. Olyat, ami tágas. Ami legfelső emeleti, napfényes és csendes. Mert bármennyire is azt hisszük, hogy meg lehet szokni az állandóan jelen levő zajokat (mások folyamatos kopogását, tévé-rádió és beszéd hangját, vízfolyatást), a tudatalatti minden információt tárol, és feldolgozásuk bizony energiába kerül. Ezeket az energiákat én inkább magamra akartam fordítani. Azt tapasztaltam egyébként, hogy az erős egyéniségűek általában csak úgy tudják magukat függetlennek érezni, ha van hozzá egy szeparált terük. A minimum a saját szoba vagy a saját konyha, fürdő, sőt: lakás. Ami persze nem azt jelenti, hogy ezek az emberek ne szeretnének a szeretett lénnyel (akár társ, barát) egy téren osztozni. De sokkal jobban, ha megoldható a különlétük.

Kuckózni jó!

Vannak persze olyanok is, akik kimondottan azt szeretik, ha tudják, van körülöttük valaki, nincsenek egyedül. Ezért igénylik, hogy körbe legyenek véve szomszédokkal, vagy a nap 24 órájában össze legyenek zárva egy másik emberrel. Éjjel-nappal szükségük van a másik jelenlétére. Szerintem ilyenkor valamiféle belső bizonytalanság, szorongás az alapja a ragaszkodásnak, kapaszkodásnak. Azt tapasztaltam, hogy az ilyen típusú emberek úgy érzik, hogy a külső impulzusoktól, váratlan eseményektől, magánytól megvédi majd őket ez a valaki, hiszen nincsenek egyedül.

De hogy ne kategorizáljak ennyire, mesélek egy színész-rendező barátnőm otthonáról, illetve alkotólakásáról is. Családi házuk dombtetőn van, erdő mellett, kilátással. Belvárosi kuckójának viszont pici, földszinti belső udvari lakást választott, amely körbezárt, és ahol csak a falakat nézheti. Azt mondta, azt szereti, hogy itt egy külső hatásoktól mentes zárt térben van. Így semmi nem tereli el a figyelmét, és nagyszerűen tud befelé figyelni, koncentrálni.

Otthonról hozzuk

Tudjuk, a térigény kultúrafüggő is. Amerikai barátnőm például összecsapta a kezét, amikor megpillantott egy magyar „tágas” otthont. Aki már járt ugyanis a tengerentúlon, láthatta, hogy a szobák négyzetméterei jóval meghaladják a mi normáinkat. Náluk ugyanis kultúrájuknál, neveltetésüknél fogva a saját egyéniségük kibontakoztatása az életcél, és ezt csak nagy térben tudják elképzelni. Marokkóban utazgatva viszont pont azt tapasztaltam, hogy a tradíció olyan
erős, és annyira nem szempont az individualizáció, hogy még azt is megbüntetik, aki nem az előírt vöröses földszínűre festi a házát. A családokban generációk élnek együtt összeolvadva, mert a hangsúly az egységtudaton, a közösségi léten van, és nem az önmegvalósításon. Vagy ott van például Japán. Lakásaik híresen szűkösek, számukra egy átlagos méretű magyar otthon is szinte elérhetetlen árú. Családi kötelékeik nagyon erősek, társas kapcsolataik fontosak. Ezért nekik a lakás csupán az a hely, ahova aludni járnak. És az irodájukban, karaokebárjaikban, hoteljeikben élnek (együtt). Bárhogyan is döntünk, kis térben közösen vagy nagy térben külön, szerintem mindenkinek fontos megteremtenie azokat a helyzeteket, amikor elvonulhat. És ehhez néha egy sarok is elég!

Soma