– Ha a lakberendezést egyfajta alkalmazott művészetként fogjuk fel, nem köti meg a kezed, hogy túlságosan függesz a megrendelőidtől?
– Induljunk ki abból, hogy az esetek többségében olyan emberekkel kell együtt dolgozni, akiknek tetszik az ízlésed, és hallgatnak rád. A lakberendezésben is lehet szabadnak lenni, de persze mindig a megrendelő ízléséhez mérten. Más az is, ha egy magánlakáshoz kell mennem, és más az, ha egy étteremhez vagy egy bolthoz hívnak. Előbbi esetben mindig belekerülnek a személyes tárgyaik is, de ez így van jól. Szerintem természetes, hogy tőlem csak egy alapot kapnak, amit aztán a saját ízlésük szerint alakítanak tovább. A vendéglátóhelyeknél már más a helyzet: volt olyan korábbi munkám, ahol még a terítők kiválasztásához is a segítségemet kérték.
– Hogyan lesz valakiből Magyarországon lakberendező?
– Már elég korán, úgy tizennégy éves koromban elhatároztam, hogy az leszek, csak akkor még nem nagyon volt ilyen szakma. Jogászcsaládból származom, szóval nem ők mozdítottak ebbe az irányba, de ismertem egy-két belsőépítészt, és tőlük tudtam, hogy létezik ilyen. Kicsit döcögős volt az út, mert az Iparművészeti nem jött össze, így gyorsan elvégeztem egy lakberendezői iskolát, azután pár évre kimentem külföldre nyelvet tanulni, majd a Külker következett. Emiatt az építészekkel való beszélgetésekben néha kicsit kényelmetlenül érzem magam, de nyilván én nem is nagyon folyok bele építészeti kérdésekbe.
– És hogy jutottál el odáig, hogy saját céget alapíts?
– Amikor még tanultam, az ismerősök kerestek fel, hogy segítsek nekik ilyesféle problémák megoldásában, és ezeknek a besegítéseimnek szépen lassan híre ment. Én azt gondoltam, hogy a Király utcában a Minyon bár kialakításában való közreműködésem hozhatja meg nekem a nagyobb sikert és ismertséget, de érdekes módon az Ibolya Presszó retrós felújítása sokkal nagyobb publicitást kapott. Jelenleg éppen egy kávézón is dolgozom, és ha kész lesz, remélhetőleg sokaknak tetszeni fog. Ez azért is fontos, mert a szakmámban leginkább a korábbi munkái adják el az embert. Szorgalmasnak és pontosnak kell lenni, és ennek hamar híre megy.
Ibolya presszó Fotó: lakberinfo.hu |
Ibolya presszó Fotó: lakberinfo.hu |
– Egy építész számára nem púp a háton egy lakberendező?
– Valószínűleg az, de vannak annyira udvariasak, hogy ha így is gondolják, nem mondják a szemembe. A kivitelezők már problémásabbak, mivel nehezen viselik, ha egy fiatal lány mondja meg nekik, hogy mit és hogyan tegyenek.
– Sokáig ellenálltam a dolognak, mert az egyik gyerekkori barátnőm már régóta blogolt ugyanebben a témában, de aztán addig-addig mondogatták, hogy „Eszter, miért nem blogolsz már?”, hogy végül beadtam a derekamat. A blog leginkább arra jó, hogy egy kis publicitást szerezzek magamnak, vagyis nekem ez reklám. Nem vagyok egy kinyilatkoztató személyiség, de azt gondolom, hogy így sok emberhez elérek.
– A blogodban szigorúan a lakberendezésre és a dizájnra, vagyis csak a szakmára koncentrálsz. Soha nem jutott eszedbe, hogy személyesebbé tedd?
– Lehet, hogy az enyémet is többen látogatnák, ha azt írnám ki, hogy éppen most ébredtem és iszom a reggeli kávémat… (nevet) Időnként próbálkozom ilyesmivel, de látom, hogy ez nekem nem annyira megy. Abban vagyok jó, hogy ha látok valami érdekeset, azt rögtön megosztom az emberekkel, sok-sok képpel. Meg is kaptam már, hogy mennyivel könnyebb dolgom van, mint más bloggereknek, mert jóval kevesebbet írok, és a képek beszélnek helyettem, pedig mennyivel könnyebb lenne írni, mint mindig újabbnál újabb képanyagokat beszerezni, formázni stb… Az olvasottságom a statisztikák alapján egyre jobb, de abban még javulnom kéne, hogy rávegyem az embereket a kommentelésre.
Tárgyak, terek, tervek, helyek, különleges, tehetséges tervezők, dizájnerek, avagy a stílusguru esete a designollóval. Nézd meg Eszter blogját: http://designollo.blog.nlcafe.hu/ » |