| Domonyai András Kenyában |
Ma megint esik. És nem is akárhol, Afrikában. Az Egyenlítőtől délre vagyunk, 400 kilométerre Nairobitól, fent a hegyekben, egy kenyai árvaházban, amit egy magyar alapítvány, a Taita tart fenn, és üzemeltet már jó néhány éve.
Szentesi görögdinnye a Kilimandzsáró környékén
Itt Afrikában az idegen muzungunak (avagy „fehérembernek”) nemcsak az eső, hanem minden meglepő. Más kép él bennünk a földrészről, szárazság, éhezés, polgárháborúk, de Kenya ezekre nagyrészt rácáfol. A közelmúlt erőszakos cselekményei ellenére az egyik legeurópaibb, legbiztonságosabb ország érzetét kelti a térségben.
Klímája a változatos domborzatnak, és az évente kétszeri rendszeres esőknek köszönhetően is elviselhetőbb. Hivatalos nyelve az angol, amit majd’ mindenki kiválóan beszél. De mégis miért fontos nekünk, hogy esik, és miért magyar az árvaház? És miért fontos, hogy a Szentesi sárga nevezetű tájfajta magyar görögdinnyét szüreteljünk Afrika keleti szegletében? Haladjunk sorjában, vagy nagyjából sorjában, de azért ráérősen, mint itt szokás.
A második hónapot töltjük itt, és nagy örömünkre megjött az esős évszak, bár kicsit késve. A hegyekben lakva a „dézsából öntenék” kifejezés új értelmet nyer, ennyi dézsát nem tudjuk, honnan szednek az égiek. De a klímaváltozás egyébként itt is téma, Kenya éghajlata változófélben van. Mivel az önellátás itt nem hóbort, hanem a rideg valóság, ezért ha nem jön az eső, akkor egyszerűen nem lesz mit enni. A ház vezetője, Wilhelmina nővér mintegy mellékesen már meg is jegyezte, hogy ez a meleg és szárazság októberben nem tréfa.
Okosabb locsolás, többféle zöldség
A játék, amire itt felhatalmazást kapott a MonJardin! projekt, hogy az árvaház kertészetét új fajokkal és fajtákkal az itt megszokottnál sokkal, de sokkal hatékonyabbá tegye, valójában nagyon nem játék. Amilyen a sors, a Taita Alapítvány éppen az itt mindenhol megszokott babos-kukoricás-káposztás kertészetét akarta öntözhetővé és jóval termékenyebbé, változatosabbá tenni. És mit tesz isten, a Vodafone Felelősségvállalás éppen egy ilyen projektet akart támogatni.
Jó jel, jó jel hátán! Szó szót követ, és az egyszeri magyar volt hobbiblogger kertész egyszer csak ott tipródik, leszállva a Nairobi-Mombasa buszról (ingyenes internet és frissítő a buszon 15 dollárért, azaz 3213 forintért!) egy kenyai város, Voi piacán, és keresi a matatut, a helyi életveszélyes kisbuszt, ami felviszi a hegyekbe.
Vékonyak, de nem éheznek, nincs rendes születésnapjuk, mégis boldogok. Így élnek egy kenyai árvaház lakói, akiknek most magyarok készítenek mesés veteményeskertet. Hogy miért? A burai Szent József Árvaház tizenöt éve még önellátó volt, de ahogy egyre aszályosodnak a földek, már nem tudnak eleget termelni. Ezért Budapestről 240 féle növény magjával és mindenféle nagy tervekkel indult el szerzőnk, Domonyai András a Taita Alapítvány munkatársaival Afrikába, hogy segítsenek a gyerekeken.
Idegenek vagyunk, mégis ide tartozunk
Bár minden idegen, nincs az a kultúrsokk, ami Ázsiában vagy Dél-Amerikában mellbe vágja az embert. Nincs az az érzés, hogy elvesztem, nagyon messze vagyok otthontól. Voi egy régió- és piaci központ nagy forgalommal, bár a városban földutak futnak, van főiskola, szállodák, bankok, minden utca tele üzletekkel. Az utcai árusok nem erőszakosak, ha mondod, hogy nem kérsz semmit, hagynak.
Az jó érzés, hogy amint mondjuk nekik, hogy Bura Missionbe, az árvaházba megyünk, máris tudják, hova tartozunk, mit keresünk itt. A piacon bárhonnan a megfelelő buszhoz visznek, néhány kérdés, hogy ki vagy, hogy vagy, aztán engednek utadra. „Karibuni katika Kenya!” (Üdvözlünk Kenyában!), hangzik fel szuahéli nyelven innen-onnan, majd elindulunk a félelmetesen szép Taita hegység felé, az évtizedek óta épülő, de még mindig kavicsos, poros földúton az 1100 méter magasan fekvő lakhelyünk felé.
A gyerekeken nem látszik
A legelső mondat ez volt, amikor az árvaházba megérkeztünk: „itt a vízzel csak a baj van”. Néha hetekig egy csepp sem esik, néha pedig teljes teraszokat tüntet el egy éjszaka alatt a lezúduló víz. A gyerekeken viszont nem látszik, hogy mekkora munka lehet mindennap ételt tenni az asztalukra. Begördülő buszunkat csapatosan veszik körül, hangosan és boldogan üdvözölnek, csomagjainkat határozott arccal apró gyerekek akarják húzni-vonni be a házba. Ha túl nehéz, hatan ragadnak meg egy bőröndöt, és helyi szokás szerint fejükre téve botladoznak be vele a nekünk fenntartott kis félreeső önkéntesszobába.
Ez lesz a „chumbánk”, a lakhelyünk a következő néhány hónapban. A magyar kollégák az elmúlt hat-nyolc évben láthatóan hatalmas munkát végeztek itt. A ház egy jobban felszerelt, komfortosnak mondható turistaszállás színvonala felett van, a helyi átlagos lakóhelynél sokkal jobb állapotban. Kiváló konyhával, napfűtéses meleg vízzel, és egy kiegészítő napelemes áramforrással. Jó hely ez, tetszik!
Nélkülöznek, de nincs náluk boldogabb Kovács László, a Vodafone folyamatmenedzsere és a cég egy másik munkatársa egy-egy hónapot töltött Domonyai Andrással és a Taita Alapítvány önkénteseivel a kenyai árvaházban, hogy segítsen a beszerzésben és a kerttervezésben. Ő is mesélt nekünk arról, milyen ott a gyerekek élete: A nagy cél az, hogy önellátóak legyenek, és semmiért ne kelljen a piacra menniük. Bár az afrikai körülményekhez képest jól ének, tehát nem éheznek, az étrendjük kiegyensúlyozatlan. Rengeteg zöldséget esznek, mi is ugyanazon a koszton éltünk, és az ebédem többnyire három tál bab volt egy kis lencsével, paradicsommal. Sokat meg kellett enni, hogy az ember tudjon kinn dolgozni a kertben. Ezért beszereztünk még egy hatalmas víztartályt, hogy több esővizet lehessen gyűjteni, és András tervezett egy okos öntözőrendszert. Most igazából egy olyan modellt kísérleteznek ki, amit később talán Afrika más területein is alkalmazni lehet, és az árvaház szomszédainál már a kezdetektől hatalmas érdeklődést váltott ki. |
A folytatásban beszámolunk arról is, mit vetettek és mi kelt ki belőle, majd került a gyerekek asztalára, és részletesebben mesélünk arról is, hogyan zajlik ott az élet.