Nyulakkal táncoló – Kusnyár Eveline, festőművész páratlan nyúlközössége

Mesélj magadról. Hol tanultál? Mióta alkotsz? Milyen nehézségekbe ütköztél eddigi pályád során?

Már gyerekként is nagyon érdekelt a rajzolás. Mindent összefirkáltam, falat, asztalt, széket, sőt még apukám biciklijét is, amíg hazavitt az oviból. A szüleim meg is unták az állandó takarítást utánam, ezért általános iskolában beírattak délutáni rajzfoglalkozásokra. Azt hiszem, ez adta meg a kezdő lökést, hiszen itt már irányítás alatt alkothattam. Különböző versenyekre is jártam ezzel a csoporttal, ahol megtanultam, hogyan kell nyomás alatt valamit létrehozni. Szerettem. Nem okozott problémát, ha időre kellett egy képet megfesteni, élveztem, hogy én választhatom ki a nézőpontot, vagy akár a témát is.

Sima gimnáziumba jártam, de ezeken a délutáni foglalkozásokon továbbra is részt vettem. Aztán az érettségi után felvételiztem a Képzőművészetire, de sajnos nem vettek fel, így a szegedi tanárképzőre jártam. Mivel itt nagyszerű tanáraim voltak, ezért úgy döntöttem, hogy befejezem a képzést. A Magyar Képzőművészeti Egyetem azonban mindig is nagy álmom volt, ezért másodszor is felvételiztem és másoddiplomán elvégeztem azt is. Az egyetem mellett már dolgoztam, így a sulin kívül nem maradt időm az alkotásra sem. Ez a helyzet a diploma után is megmaradt. Olyan civil munkát választottam, ami ugyan kötődik a kreativitáshoz, mégsem a saját elképzeléseimet valósítottam meg, ezért 2009-ben felmondtam akkori munkahelyemen és belevágtam a saját munkáimba. Ez egy nagyon nehéz időszak volt. Hiába voltam a magam ura, a számlákat nem fizette ki a lelkesedésem. Vissza kellett állnom a sorba, de szigorú szabályokat határoztam meg, hogy az alkotásra is maradjon elég időm. Így végül sikerült egyensúlyt találnom. Különböző pályázatokon vettem részt, az Amadeus Alapítvány jóvoltából három évig használhattam egy műtermet, jelenleg a Center of Contemporary Art Budapest egyik termében alkotok, kaptam ösztöndíjakat, számos csoportos és egyéni kiállításon vettem részt, Horváth Endre-díjat kaptam szülővárosomban, művésztelepeken jártam. Ez mind nagyon jó érzés.

Honnan inspirálódsz?

Festményeim alapja általában egy-egy élmény, amit a családdal vagy barátokkal együtt töltött idő alatt szereztem. Ezek azonban nem minden esetben konkrét emlékképek, inkább csak azok hangulata, benyomásai. Nagyon szeretem elővenni a régi fényképeket, visszaemlékezni, hogy akkor hogyan éreztem magam. Általában fülig érő szájjal nézegetem ezeket a fotókat. Viszont ha nem lenne a papír- vagy digitális kép, az arcvonásokra már talán nem is emlékeznék. Ezért van az, hogy a festményeimen az alakok arca néha megváltozik, vagy akár teljesen átalakul. Így lesznek a puszta dokumentáláson túl kicsit szürreális, álomszerű alakok. A jellemábrázolást elsősorban az állatidentitások nyújtják, önmagam alapmotívuma pedig a nyúl, minden hozzá kapcsolódó asszociációjával.

Miért pont a nyuszi?

Egyértelműen a nyúl. Szüleim és nagyszüleim is tartottak ilyen szőrgombócokat, így ezek megjelenése egyfajta visszaemlékezés a gyerekkoromra. Először akkor léptek be a festményeimbe, amikor külföldön voltam. Néhány hónapot Amszterdamban töltöttem, ahol elég erősen jelentkezett nálam a honvágy. Nem is figyeltem, és ott voltak a nyulak a hidakat ábrázoló képeimen. Először a teljes állat jelent meg, aztán szépen lassan a nyuszifülre redukálódott az ábrázolás. Mostanra teljesen a saját személyiségemmé vált. A gyereksorozatomban is ez jelenik meg. A főszereplő kislánynak (aki néhol én vagyok, néhol pedig barátnőm kislánya) is ilyenek a fülei, mintha csak hiányozna a felhőtlen boldogság. A vászon kékje, a visszakapart, vattaszerű felhőfoszlányok, a horizontnélküliség is a légiesség érzését segíti, mintha nem lenne határ álom és ébrenlét között.

Megrendelésre festesz? Ha igen, akkor teljesen rád bízzák, hogy mit készíts, vagy vannak egyedi, különleges kérések is?

Nagyon jó érzés, amikor azt a visszajelzést kapom, hogy valakinek tetszik a munkám. Jó, hogyha beleszeret egy-egy meglévő képbe, de természetesen van olyan eset is, amikor a megrendelőnek határozott elképzelése van arról, hogy mit szeretne látni a vásznon. Figyelembe szoktam venni az elképzeléseket, de csak azt tudom nyújtani, ami én vagyok. Ilyenkor általában kicsit beszélgetünk és közelítjük az álláspontjainkat. Ha ezen a próbán túljutottunk, már semmi akadálya, hogy elkészüljön a festmény. Számomra nagyon fontos, hogy csak olyan alkotást adjak ki a kezemből, amivel maximálisan elégedett vagyok, és beleillik az eddigi munkásságomba.

Melyik a legkedvesebb munkád, és miért? Esetleg van valami kedves történeted valamelyik munkád kapcsán, amit megosztanál az olvasóinkkal?

Nincsen kimondottan kedvenc munkám. Általában mindig a legutolsó tetszik a legjobban, de szívesen veszem elő régebbi festményeimet is. A képeim nagy része egy-egy emlék köré épül, így mindegyiket szeretem, függetlenül attól, hogy az jó vagy rossz élmény volt.

Mik a jövőbeni terveid?

Továbbra is ezt az utat szeretném folytatni, talán kicsit több kísérletezéssel, más témák beemelésével. Nyár végén másfél hetet töltök majd a tiszakécskei művésztelepen, ahol remélem meg tudom majd találni ennek az útnak elejét. Ezenkívül jó lenne külföldön tölteni egy kis időt, mondjuk egy rezidensprogram keretében, hiszen inspiráló más kultúrák alkotási folyamatait megismerni.