Évet váltottunk, eljött hát összegzés, a tanulságlevonás, a tervezgetés ideje, ennek szellemében kezdjük egy kellemes, jólesően bizsergető, depresszióra okot egészen biztosan nem adó kérdéssel:
Te emlékszel, mikor tűnt úgy utoljára, hogy a világ dolgai rendben vannak, az emberiség pedig jó úton halad?
A tavalyi – de furcsa ezt leírni – év ugyanis annyira sűrű volt, hogy konkrétan nehéz visszaemlékezni, mi volt előtte. Akkor, amikor nem minden a globális felmelegedésről, a rendszerszintű szexuális és egyéb agresszióról, háborúról és migrációról szólt, meg arról, hogy az emberek habzó szájjal igyekeznek megsemmisíteni egymást az interneten pártokra, ideológiákra és védőoltásokra hivatkozva.
Nem egyszerű kérdés, nekem azonban van egy tippem:
Y2K!
Emlékeztek még? Ezzel a névvel illették azt a – mai szemmel megmosolyogtató – ezredfordulós parát, amely szerint 1999 utolsó éjjelén összeomlik a világgazdaság és az összes ellátórendszer, mert a számítógépek nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy az évszám első két jegye is megváltozik.
A világ nem omlott össze, a Y2K kifejezést azóta pedig magára a korszakra – a közmentalitásra, a divatra, a technológiára – használják. Ez a korszak a kilencvenes évek végétől a kétezres évek közepéig tartott, na jó, mondjuk 2003-ig. Ekkor – a fenti világvégés paranoia ellenére – valahogy sikerült hinnünk a fényes jövőben, az emberiség fejlődésében és abban, hogy csupa jó dolgot jelent majd a technológia és az ember összeolvadása.
Ha nem egyértelmű, mire gondolok, elég pár vonatkozó filmet – Mesterséges értelem, Különvélemény –, videoklipet, smink- és ruhadivatot (szürke-kék, fémes hatású arc- és szemfesték, átlátszó nejlonfelsők) felidézni. És persze a kütyüket. A csodálatos, „biomechanikus”, bumfordi, egészen extrém formájúra tervezett, ívelt, lekerekített, sarkok nélküli kütyüket. Mobiltelefon, Nintendo- és Xbox-kontroller, mp3-lejátszó, iMac G3, buborék alakú hangfalak és így tovább.
Forrás: Y2K Aesthetic Institute
Azóta eltelt másfél évtized, ami azt jelenti, hogy a korszakot lehetséges és érdemes objektív fejjel, két lépés távolságból kutatni és feltárni. Erre akadnak is értelmes kezdeményezések, Y2K Aesthetic Institute néven Facebook-oldal és Tumblr-blog működik, érdemes követni mindkettőt. Nemcsak a nosztalgiafaktorért (persze főleg nyilván azért), hanem azért, mert a szerkesztők tényleg igyekeznek rendszerbe szedni és kritikai megjegyzésekkel ellátni a rengeteg képet, zenét, videót.
Nekik hála jött szembe az eddigi legtanulságosabb, legviccesebb és a maga naivságában szinte megható régészeti lelet. Egy könyvrészletről van szó, sajnos nem derül ki, melyik könyv részlete, de az biztos, hogy a kilencvenes évek végén jelent meg, az akkori modern (sőt sci-fi) technológiáról szóló és népszerű kiadvány: sok kommentelő örömujjongásban tört ki azzal, hogy „úristen, nekünk ez megvolt otthon!”.
Az alábbi oldalpár arról szól, milyen lesz egy átlagos háztartás 2020-ban, azaz több mint húsz évvel a könyv megjelenése után. Ezt most egyszerűen meg is mutatjuk, mindenki feledkezzen bele kedvére:
A tartalmon túl külön felhívnánk a figyelmet a korszakra jellemző 3D-s, számítógéppel renderelt illusztrációkra (ekkoriban mindent 3D-s, számítógépes grafikával kellett illusztrálni, függetlenül attól, hogy a technológiának köszönhetően ezek a képek inkább hátborzongatóak és/vagy viccesek voltak, mint hihetőek). A szerkesztőket dicséri, hogy maga a főszöveg logikus, meggyőző és többé-kevésbé be is jött: arról szól, hogy a jövő (azaz a mi jelenünk) eszközei energiahatékonyabbak, barátságosabbak lesznek, otthonainkat pedig sokkal könnyebb lesz takarítani (ezzel vitatkoznék, de nekem, mondjuk, nincs is Roombám). Az internetnek (bár ezt a szót valamiért nem írják le) hála otthonról is el lehet majd végezni szinte mindent, amiért korábban el kellett hagyni a lakást, illetve központi vezérlő állítja majd a fűtést, a fényeket, a biztonsági rendszert. (Tehát leírták az okosotthon koncepcióját.)
Az egyetlen vicces elem az érintésre anyagot, színt, sőt tapétát váltó fal, amely 2020-ra kötelező elem lesz minden tisztességes otthonban, akárcsak az egész lakást behálózó, a szórakoztatásról gondoskodó holoképernyők. Viszonylag nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy ezt a két ötletet elengedték az okosotthonbiznisz agytrösztjei, de ha két éven belül mégis elterjed a színváltó fal és a holografikus videotéka, megkövetek minden érintettet!
Most pedig térjünk a lényegre: a konkrét tárgyakra. Itt lódul meg a szerzők és a 3D-s grafikusok fantáziája! Kezdetnek lássuk is
az okostusolót,
amely folyamatosan elemzi életfunkcióidat, értékeidet, miközben szappanozod a technológiának köszönhetően makkegészséges testedet. Az adatokat pedig automatikusan egyezteti egy a családod teljes egészségügyi történetét tartalmazó adatbázissal; nem írják, de innen tényleg egy lépés, hogy
a tusolód közölje, mikor halsz meg.
Egyébként azt sem írják, hogy mégis hogyan elemezné például a vércukrodat vagy a testzsírodat egy gép, miközben csuromvizes vagy, de két éven belül nyilván ezt is kitalálják majd.
Legalább ennyire érdekes, hogy a szerzők intézményesítenék a mára komoly veszélyforrást, elidegenedést, családok szétesését okozó közösségiháló-függőséget:
a jövő ebédlőasztala
ugyanis tartalmazna egy körkörös, tehát mindenki számára hozzáférhető képernyőt, amelyet nyugodtan nézhetnek egymás helyett. Lenne neki levelező- és chatkliense, hogy inkább „távoli barátokkal” értekezzünk, mint a családunkkal, vagy akár híreket is olvashatunk, ha a pokolgépes merényletekre kíváncsibbak vagyunk, mint arra, kinek hogy telt a napja.
Ehhez képest egyáltalán nem elrugaszkodott
az okosmasszázspad,
amely természetesen magától érzékeli, hol mit kell csinálnia, hogy neked jó legyen (na nem úgy), mindezt fizikoterápiás adatbázishoz kötve.
Az
okosóra
jött be leginkább az oldalpárról: ez a termék létezhetne is így, ahogy van. Kivéve a furcsa kezelőgombokat jobb oldalon és a videohívás-funkciót. A szerzők ugyanis nem tudták elképzelni, hogy a jövőben érintőképernyők uralnak majd mindent, ahogy azt sem, hogy az okosórás videohívásnak nem sok értelme lenne.
Az érintőképernyő hiánya miatt ilyen furcsa
a videohívás-kompatibilis mobiltelefon
is. Na jó, meg azért, mert úgy néz ki, ahogy. A kilencvenes években logikus fejlődési útnak tűnt, hogy a hang után a kép következik, és bár népszerű a FaceTime vagy a Messenger videós üzemmódja, azt azért tudjuk, hogy a mai mobilok ennél sokkal összetettebbek. Azt mindenesetre eltalálták, hogy az internet jóval gyorsabb lesz. (De most tényleg, hogy néz ez ki?!)
A második oldal jobb hasábja a teljes őrület, a naiv-optimista sci-fi világa. A
VR-headset
még nem is annyira elrugaszkodott (léteznek, veszik őket, igaz, áttörés még nem volt), kivéve az oldalain található piros gondolatérzékelőket! A szerzők is érzik, hogy elszaladt velük a ló: ezt a funkciót inkább ki sem fejtik.
Ennél sokkal elmebetegebb a teljes testes
virtuálisvalóság-tréner,
amelyet egyszerűen csak megmutatunk, a szavaink úgyis elfogytak.
Akárcsak
az ultramodern munkaállomás esetében,
úgyhogy egyszerűen csak képzeld el, hogy mindennap beülsz ebbe a szörnyűségbe.
Egyéb érdekességek:
- az egész lakásban összevissza mászkáló, póknyi takarító nanorobotok;
- öntisztító szövetből készített bútorok; illetve
- teljesen lehetetlenül kinéző, a poharakat egyenesen tartani nyilvánvalóan képtelen felszolgálórobot.
A világ nem lett olyan fényes, boldog, optimizmussal átöblített és boldog hely, mint amilyennek húsz éve képzelték, hogy lesz. Lehet, hogy velem van a baj, de én nem bánom, sok lenne ez a jóból.