Gyerekkoromban a nagyiéknál a három szobában és a konyhában legalább tíz különböző falvédő ékesítette a házat. Az ágyak, kanapék mellett gobelin szőnyegeken valami paradicsommadár és egy fura templom épülete látszódott. Az étkezőasztal melletti falon egy óriási, horgolt falvédő feszült, aminek a sarka rendre lefittyent a szögről. A konyhában nálunk is volt hímzett házi áldás, amelynek mintáján egy nőalak épp nagyon kavargatta a lábasban rotyogó ételt.
Akkoriban úgy gondolták, a falvédők az otthonuk szépségét fokozzák, ráadásul hasznosak, hiszen melegen tartották a falat, amely a hideg időben tényleg nagyon ki tudott hűlni. A falvédők mellett minden fotelben védőterítő volt, az asztalon is terítők sorakoztak, a vázák alatt, az akkor még cseppet sem lapos televíziókon szintúgy.
Kép forrása: Fortepan
A nyolcvanas években még anyám is átvette ezt a szokást, az első otthonunkban az én ágyam mellett egy közel kétszer egyméteres, horgolt falvédő volt felszögelve, amit igazából nagyon nem szerettem. Vastag fonalból készült, szúrt, nem lehetett nekidőlni. Az első lakásfelújítást követően nem került vissza a falra. Hogy hideg volt-e télen a fal? Hideg volt… de nem szúrt.
Kép forrása: Fortepan
Érkeztek a kilencvenes évek, érkezett az ezredforduló, egyre inkább a minimalista stílus vált népszerűvé és követendővé és ebben az új trendben elsősorban ezek a régen oly kedvelt lakásdíszek merültek nagyon gyorsan feledésbe. Szépen összehajtogattuk a terítőket, betettük őket a fiókba, leszedtük a falról a falvédőt, helyette népszerűvé váltak a falmatricák, amik bár szépek, de ezen túl semmi egyéb funkciójuk nincs.
Kép forrása: Ziamakrame
A minap végiglapoztam egy online lakberendezési magazint, és nagy örömmel láttam, hogy ismét menő a falvédő, egyre több otthonban bukkan fel.
(via: Bouvet / Caféblog)