“Attól féltem, hogy éhen fognak halni a karanténban”

Az északkelet-magyarországi Nagykálló négy szegénytelepének egyikén egy csinos kis házban él a Balogh család. Ajtajuk folyton nyílik-csukódik, a környékbeli szegény romák minden gondjukkal-bajukkal idejárnak, a szépséges Balogh lányok számára a családban generációk óta öröklődő életmód a segítés. Önéletrajzokat írnak, orvosi papírokat értelmeznek, hivatalos ügyeket bogozgatnak, tanácsokat adnak a telepieknek – mára mindezek egy részét hivatásszerűen (is) végzik a diplomás fiatal nők: civil szervezetek helyi munkatársaiként dolgoznak. Bogi egy roma nőket célzó ösztöndíjprogram koordinátora, Zsani a Civil Kollégium Alapítvány (CKA) által képzett és annak programjában dolgozó közösségszervező.

„A közösségszervezés lényege, hogy az érintetteket képessé tesszük arra, hogy a problémáikat megfogalmazzák és közösen megoldást találjanak rájuk – mondja Bogi az nlc-nek. – A szervezés alapja a beszélgetés, az interjúzás, ami számomra a világ legtermészetesebb dolga, hiszen ebben nőttem fel.  A nemrég kovidban elhunyt nagymamám különleges szerepet töltött be a telepen. Nagyon jól tudott kérdezni és nagyon jó tanácsokat adott, hallgattak is rá. Én meg mindig ott voltam mellette, ösztönösen eltanultam tőle, hogy kell ezt csinálni.”

A nulladik órában

A nagykállói telepeken élő közel 100 család helyzetét ismerve Bitó-Balogh Zsanett (Zsani) tudta, hogy azonnal cselekedni kell, mielőtt a településre ér a koronavírus-járvány és az azt kísérő válság. „Nagy szavak ezek, de 2020 márciusában egyből azt éreztem, hogy dolgom van a járvánnyal, és hogy küldetést teljesítek. Olyan volt, mint egy hatalmas katasztrófa előtti nulladik órában. Minden egyes percet megpróbáltunk felhasználni arra, hogy enyhítsük a ránk váró borzalmat” – idézi fel Zsani, aki az általa szervezett helyi civil csoport, a Nagykállói Romák Érdekvédelmi Szervezetének (NÁRÉSZ) tagjaival egy hosszú és drámai hangvételű csoporttalálkozó után nyakába vette a szegregátumot, hogy pontosan felmérjék, ki milyen helyzetben „várja” a járvány érkezését.

„Abban biztosak voltunk, hogy jönni fog, és ha beteszi a lábát, akkor itt nagyon nagy baj lesz – mondja. – Egy-egy udvaron négy-öt kunyhóban több tucat ember is él nagy nélkülözésben, rossz egészségi állapotban. Ha egy valaki megfertőződik, akkor mindenki beteg lesz.” Zsaninak végül igaza lett, a négy telep szinte minden lakója, több mint ezer ember betegedett meg, nagyon magas volt a halálozási arány is. Ő maga nyolc embert vesztett el a családjából a második hullám idején.

Üres volt a kamra, a feltöltőkártya

De most még az első hullám elején járunk: az interjúk igazolták a feltevést, hogy a szegénytelepeken élőknek sem anyagi, sem élelmiszer tartaléka nincs arra az esetre, ha elvesztenék az állásukat és/vagy karanténba kerülnének. „Olyanokat kérdeztünk, hogy mit ennének, ha be kellene zárkózniuk, hogyan hívnának orvost, van-e vitaminjuk. Volt egy skálánk, lényegében minden területen nulla volt az érték. Egy 70 éves asszony arra a kérdésre, hogy mikor szedett utoljára vitamint, teljesen értetlenül nézett ránk: soha.”

Üres polcok, egység nélküli telefonok mellett következett be pillanatokon belül az, amitől  Zsaniék tartottak: a telepiek már tavasszal tömegesen vesztették el a kereseti lehetőségeiket ­– bár legalább maga a járvány „adott” még némi haladékot, és csak ősszel érkezett meg.

„Csupán a közmunkásoknak volt munkája, a többieket, akik takarítani, napi munkára jártak, elküldték. Sokan élnek itt vasazásból, de mivel a járvány miatti félelemből nem engedték be őket az udvarokba, ez a lehetőség is elveszett. Ráadásul maszkjuk sem volt, ami tovább növelte a bizalmatlanságot az irányukba. Egy-egy sebészmaszkot mostak ki és használtak újra, amíg el nem foszlott.”

Jöttek a milliók

Ekkoriban kezdték Zsaniék a helyi városvezetés figyelmét felhívni arra, hogy

• élelmiszerre,
• fertőtlenítőszerre,
• maszkra,
• vitaminra van szükség a telepeken.

Mindezzel párhuzamosan egy kisebb pénzgyűjtő kampányt indítottak (akkor még kifejezetten) a nagykállói romák megsegítésére, ennek sikere nyomán jött az ötlet, hogy országos és több szegregátum lakóit segítő adománygyűjtés is induljon, mivel a problémák minden szegénytelepen ugyanazok. A CKA, az aHang és az Esélylabor Egyesület közös Még egy falat kampánya elképesztő eredményeket produkált, sosem látott összefogás valósult meg a szegregátumok lakóiért. 12 település 500 családjának megsegítésére pár nap alatt 18 millió forint gyűlt össze. „Fantasztikus érzés volt, hogy több ezer ember szegény cigányok életben tartására adott pénzt. Nem nagyon volt ilyesmire még példa Magyarországon” – mutat rá Zsani, aki nagyon büszke arra, hogy a Nagykállóról indult kezdeményezés nyomán országszerte romák ezrei jutottak élelmiszerhez több körben.

Az adománygyűjtési akció sikere valószínűleg abban rejlett, hogy helyben élő, a rászoruló családokat jól ismerő aktivisták szervezték meg az osztásokat, amelyekről folyamatosan tudósítottak a kampány médiafelületein. 

De nem csak élelmiszerre volt szüksége a szegregátumok lakóinak: az elzártan élő közösségek nem sokat tudtak a járványról, annak tüneteiről, és arról, hogy megbetegedés esetén mit kell tenni, és milyen szabályok vonatkoznak a fertőzött családokra. Ezzel szembesülve, szintén Zsani ötletei nyomán újabb kampány indult – ezúttal a telepen élők körében. Jól érthető információs táblákat szerkesztettek és tettek látható helyekre a CKA helyi közösségszervezői, hogy így is próbálják fékezni a járvány terjedését.

De aztán elszabadult a pokol

Az első és második hullám közti viszonylagos nyugalom után ősszel megérkezett a járvány a nagykállói telepre. Egy nap az egyik kapun megjelent a piros cédula, az ott élő családdal azonban nem sikerült kommunikálni: kijártak a kisboltba, elmentek ide-oda, a telepen pedig innentől futótűzként terjedt a vírus. „Folyamatosan hívtam a tesztkocsit, a mentőt – idézi fel Zsani. – Szinte mindig volt kocsi valamelyik ház előtt.”

A telepiek pénz híján és helyzetükből adódóan nem tudtak „házhoz rendelni”, mikor elfogyott az élelmiszerük. „Elmentek a népkonyhára, ami a fertőzés gócpontja lett a kisközért és a kutak mellett. Bekövetkezett, amire számítottunk. Nemcsak az, hogy futótűzként terjed majd a betegség a soktagú családokban, hanem az is, hogy leteríti a gyenge egészségű embereket, akik ráadásul nem tudják kiváltani a felépülésükhöz szükséges gyógyszereket. Kiszámoltuk, hogy egy súlyosabb fertőzés otthoni kezeléséhez 20 ezer forintnyi gyógyszert kellett volna megvásárolni egyetlen embernek. Ez iszonyatos, kifizethetetlen összeg itt” – magyarázza Zsani. 

Az újabb észlelés újabb kampányt hozott: megint csak a CKA és az aHang segítségével a szegénytelepeken dolgozó szervezők ezúttal az ingyenes gyógyszercsomagért emeltek szót: aláírásokat gyűjtöttek, levelet írtak Kásler Miklósnak, videót készítettek. „Nagyon megterhelő volt ez az időszak – vallja be Zsani. – Leveleket fogalmaztunk, posztokat írtunk, nyilatkozatokat adtunk a kampányok kapcsán, közben dübörgött a járvány és sorra betegedtek meg a szeretteim, akiket el kellett látnom. Édesanyám, édesapám kórházba került, két nagybátyám és az imádott nagymamám három hét különbséggel haltak meg.”

A nagykállói és a nyíregyházi kórház tele volt a nagykállói telep betegeivel, ahogy Zsani fogalmaz: „rengetegen haltak meg”, köztük egy 19 éves fiú. A gyerekek közül is többen kórházba kerültek. Bár most is aktuális statisztika nem áll rendelkezésre, a helyiek úgy érzik, az országos átlagnál itt több volt az áldozat a betegek körében. (A K-Monitor adatigénylése alapján 2020.03.04. és 2021.03.04. között 31-en hunytak el a Covid-19 következményeiben. A város lakossága közel 10 ezer fő.)

Zsani maga is beteg lett, összesen háromszor esett át a víruson, a betegség következményeit valószínűleg élete végéig viselnie kell. „Nemrég kaptam meg a diagnózist, cukor- és pajzsmirigy beteg lettem, ezek gyógyíthatatlan bajok, most próbálják meg beállítani a gyógyszereimet – meséli Zsani, aki a munkával és a járvánnyal sújtott időszakban egy másfél éves kisfiút is nevel. – Denis életének első éve szinte teljesen egybeesett a vírussal. Nehéz volt édesanyaként is helytállnom, a családom, a férjem nagyon sokat segített.”

Elvitték oltatni a telepieket

Miután a betegség tünetei elmúltak, Zsani újabb feladatot adott magának. Látva a vírus pusztítását és tapasztalva a telepen élők hozzáállását az oltásokhoz, ötleletelésbe kezdtek Kadét Ernővel, a Roma Sajtóközpont elnökével. A CKA és az aHang mellé megérkeztek a romákat megszólítani tudó médiumok és szervezetek (a Dikh Tv, a RomNet, az Országos Roma Önkormányzat), és 100 településen 250 helyi civil önkéntes bevonásával elindult a nagyszabású Oltass, hogy élhess! kampány, melynek nyomán országszerte eddig 12 ezer embert sikerült meggyőzni a vakcinák szükségességéről és biztonságosságáról, illetve regisztrálni az oltásra.

„Elképesztő összeesküvés-elméletek terjedtek a telepen – mondja Zsani. – Sokan ténylegesen úgy gondolták, hogy az oltással chipet juttatnak beléjük, amellyel rabszolgává tehetik őket. Egy telepi lakos az oltás után nem sokkal beteg lett és meghalt, ezután még jobban félni kezdtek.” Az önkéntesek házról házra járva adták át mindazokat az információkat, amelyet az orvosok részvételével megtartott képzéseken kaptak. „Ha valakinek van terep- és teleptapasztalata, akkor nincs nagyon nehéz dolga. Általában a legidősebb embert kell meggyőzni, rá aztán már hallgat a család. Sokat segített az orvosok rugalmassága, akik megengedték, hogy a családok egyszerre oltakozzanak. Nagyon fontos, hogy támogatni tudják egymást.”

A meggyőzésen túl a regisztrációban is fontos a szerepük volt az Oltass, hogy élhess! kampány önkénteseinek. „Tablettel a kezünkben mentünk, és rögtön regisztráltuk is az embereket, akiknek általában nincs is e-mail címe, illetve nem tudják, hogy egy ilyen felületet hogy kell használni.” Munkájuk nyomán Nagykállón eddig több mint 200 embert sikerült beoltatni és több tucatnyian várják, hogy leteljen a betegség után ajánlott időszak és felvehessék az oltást. 

„Életem legnehezebb éve volt – vallja be Zsani. – Tragédiákkal, iszonyú sok munkával, és csodákkal teli. Sok ez egy léleknek. A járvány minden sarkalatos pontjával kapcsolatban tettünk valamit. Ez egy nagyon szép sorozat, de most úgy érzem, nincs több dolgunk ezzel. Ki kell törnünk a Covid-buborékból, élni tovább az életünk, és tenni az egyéb dolgaink.”

Élet járvány idején ott, ahol nehéz: 

• Így tanulnak otthon a mélyszegénységben élő gyerekek Lyukóvölgyben
• „A pandémia alatt a szolgálati feladataim megsokszorozódtak” – Pál Sándor a szeretetszolgálati munkáról