„Senki nem alkalmazott, de most végre értékesnek érzem magam” – saját kézműves vállalkozást indítottak fogyatékossággal élő fiatalok

Öt lány, öt különböző élettörténet, mégis egy dolog közös: rögtön az iskola után azzal kellett szembesülniük, milyen gyötrelmes ma munkát találnia annak, aki valamilyen fogyatékossággal él. Bár ma már a kvóta-szabályozási rendszer értelmében minden munkáltató, akinek az általa foglalkoztatottak létszáma meghaladja a 25 főt, és a megváltozott munkaképességű dolgozói száma nem éri el a létszám 5 százalékot, rehabilitációs hozzájárulás fizetésére köteles (ennek mértéke 2022-ben 1.800.000 Ft/fő/év), a gyakorlatban a szabályozás egyáltalán nem jelenti automatikusan azt, hogy a munkahelyek csak úgy kapkodnának a megváltozott munkaképességűekért. Sőt sok esetben inkább kifizetik a rehabilitációs hozzájárulást. A lányok testközelből tapasztalták meg ezt, de a nehézségekről kicsit később.

Öten dolgoznak tehát a Tehetség másként webshopban, és mindenki másban ügyes. Főként ékszereket készítenek gyöngyből vagy fonásból, de készletükben szerepelnek kulcstartók és festmények is. Vállalkozásuk különlegessége, hogy a lányok minden folyamatban részt vesznek a karkötő készítéstől kezdve egészen a csomagok postára adásáig, gyakorlatilag csak ahhoz kérnek segítséget, amihez tényleg muszáj.

A webshopot Sükösd Csilla koordinálja és a közösségi médiáért is főként ő felelős, ásványkarkötőkkel foglalkozik, és születése óta vak. Pető Zsófia főként festményeket készít festővászonra, házakat barkácsol, médiatintázik. Egy öröklődő betegsége, neurofibromatózisa van, amit két éves korában diagnosztizáltak nála az orvosok. A betegség miatt testén úgynevezett fibrómák (környéki idegrendszerből kiinduló daganatok) és tejeskávé színű foltok jelennek meg, kézujjai deformáltak.

Mihucz Eszter a legfiatalabb a csapatban, 19 éves, üveggyöngyös karkötőket készít. Hosszú ideig nem talált munkát a lakóhelyéhez közel, ezért nagyon örült, amikor megszületett a webshop, és végre leköthette magát alkotással. Folyamatosan új termékeken töri a fejét, most épp dekupázs technikával készít hűtőmágneseket.

Jovány Barbara vakvezető kutyájával érkezik az interjúra. Kerámiázni nagyon szeret, de mostanában nincs sok lehetősége rá. A webshopba karkötőket, kulcstartókat készít többnyire. Hatéves koráig számtalan rajzversenyen vett részt, és mindig első helyezett lett. Aztán rosszindulatú agydaganatot diagnosztizáltak nála, és mivel a daganat a szemideget is érintette, a műtét következtében, egy vérrög miatt elveszítette látását, azóta az ujjaiban őrzi az egykor látott formákat.

Az alkotói gárdához tartozik még Horváth Dorina is, aki nem tudott jelen lenni a beszélgetésen. Dorina aliglátó, 19 éves, gyöngy- és fonott karkötőket készít, és mivel szeretne informatikus lenni, ő kezeli a számítógépes feladatokat, állítja át például a rendelés állapotát, illetve akadálymentes útmutatót is írt az oldalhoz.

Az ötletgazda Hegedüs Norina gyógypedagógus, aki önkéntesként dolgozik a webshopnál. Azt szeretné, ha a lányok minél több mindent önállóan tudnának megoldani, ezért igyekszik a háttérben maradni, és csak a szükséges dolgokban nyújt segítséget. Norina segítőtanárként dolgozik abban az iskolában, ahová Csilla járt, és sokat gondolkodtak azon, hol helyezkedhetne el, ha végez. „Úgy láttam, nem sok lehetőség van a munkaerőpiacon, több tanítványom végzettséggel sem talált munkát, főleg akkor, ha nem érdekelték az olyan »tipikusan vakos« területek, mint az angoltanítás vagy a masszázs. Kiderült, hogy Csilla szeret kézműveskedni, és amikor otthon felvetettem anyukámnak a problémát, azt tanácsolta, mivel sok ilyen helyzetben lévő diákomról meséltem már neki, szedjem össze azokat, akiket szintén érdekelheti ez a terület, és együtt már ki tudnánk találni egy olyan működési formát, ami megérné” – mesél a kezdetektől Norina.

Amikor a munkaerőpiaci helyzetről kérdezem őket, egymás szavába vágva próbálják elmondani nem éppen pozitív tapasztalataikat. Zsófi például egy játékboltba felvételizett, ahová kifejezetten fogyatékossággal élő embereket is kerestek, de a helyszínen derült ki, a hír mégsem igaz. „Egy másik helyen a munka feltétele az orvosi vizsgálat lett volna, amin én nyilván át se mennék” – mondja Zsófi.

Eszter egy évig keresett munkát. „Az anyukám munkahelyéhez közel kerestek megváltozott munkaképességű alkalmazottakat. Felhívtuk őket, megvolt a beszélgetés, és amikor elmondtam, hogy vak vagyok, a nő közölte, sajnáljuk, de vakokat nem alkalmazunk – meséli Eszter, aki azért is lepődött meg nagyon, mert védett munkahelyről volt szó, ahová eleve és kizárólag megváltozott munkaképességű embereket kerestek. – Még fél évig ment a hitegetés, aztán közölték, nem vesznek fel.

Norina szerint ugyan vannak ösztönző intézkedések a fogyatékossággal élő emberek foglalkoztatására, például a már említett kvótarendszer, a valóság kicsit más. Sokszor keresnek ugyan megváltozott munkaképességűeket, de a munkáltatók úgy vannak vele, nagy problémák azért ne legyenek a jelentkezővel, lehetőleg minél kevesebbet kelljen alkalmazkodni hozzá. Nehezen változtatnak a cégek a munkakörökön, kihívás megoldani a helyettesítést is.

„A kék és a rózsaszín a kedvenc színem”

A munkafolyamat úgy zajlik, hogy Norina küldi az alapanyagot, amiből főleg otthon dolgoznak a lányok. Norina lediktálja nekik, mi milyen színű, Eszti beírja a táblázatban, Zsófi elkészíti a képaláírásokat és feltölti a honlapra. Igény szerint is készítenek termékeket, de késztermékekből is már rengeteg van raktáron – jelenleg 1500-600 terméket lehet megvásárolni a webshopban. Mindenki annyit készít, amennyit szeretne, de mivel a lányok nagyon örülnek, hogy végre dolgozhatnak, van, hogy kicsit meglódul a szekér: Eszter például még karácsonykor sem állt volna le pihenni, Barbi pedig másfél hét alatt 100 kulcstartó angyalt készített gyöngyből, és figyelmeztetnie kellett magát, álljon le, holnapra is maradjon munka.

„Ha gyöngyöt fűzök, tudom, hogy mondjuk kék és fehér szín van előttem két tálban, és megjegyzem, melyik oldalon melyik szín található – avat be az alkotási folyamatba Csilla. –  Alapból a kék és a rózsaszín a kedvenc színeim, mert elmondás alapján megtetszettek, vagy többektől megkaptam, hogy ez a kék színű ruha jól áll nekem. A medálokat nem ismerem fel tapintásra, kivéve, ha sokat dolgozom velük, mint például a szívekkel, a virágokkal. A feliratos karkötőket pedig úgy szoktuk csinálni, hogy van egy pálcikánk, amire fel van fűzve a név, amit nekem aztán jó irányba kell felfűznöm a karkötőre. Az irányban segítséget kell kérnem.”

Barbinak viszont bármit adnak a kezébe, szinte mindent felismer, sőt még origamizni is tud. A koronavírus előtt a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán tanította origamizni a gyerekeket, ahol egykor őt is kezelték. „Ha egyszer meghajtogatják nekem a formát, megjegyzem, de mindenről kérek mintát, hogy ha esetleg elfelejteném, egyszerűen csak szét tudjam hajtogatni, majd újrahajtogatni” – mondja Barbi, aki a színek meghatározásában is kevesebb segítségre szorult, mint társai, bár sok színt már elfelejtett. – Fontos szempont, hogy ha egy látó ránéz ezekre az alkotásokra, azt lássa, hogy egy ép ember készítette ezeket. Ha például kerámiázom, szeretem, ha kidomborodnak az általam készített minták, hogy ha egy másik látássérült tapintja meg, ő is lássa, hogy milyen.”

Bár kívülállóként nehéz belegondolni, a logisztika gyakorlatilag a motorja a munkának. Minden terméket külön cikkszámmal látnak el, ha valaki rendel, a cikkszám alapján keresik ki a dobozokból a tárgyat. A lányok a csomagokhoz tartozó kísérőüzenetet is maguk írják, és pecséttel látják el. Persze nem mindegy, milyen papírt használnak, hiszen nem láthatják, ha nem fog jól a pecsét, illetve a pecsétet is matricával kellett megjelölni, hogy tudják, milyen irányban nyomják rá a papírra. A rendelések véletlen összekeverése pedig nagy galibát okozhat, ilyenkor leltározni kell, akár hosszú órákon át is. „Az alapbeállítás az, hogy nálunk, ami csak lehet, akadálymentes legyen. Gyógypedagógusként a feladatok személyre szabásában van tapasztalatom, de webshopot még egyikünk sem csinált – mondja Norina. –  Sok próbálkozás kellett például a leltár véglegesítéséhez, van, ami elsőre teljesen logikusnak tűnt, aztán mégsem volt az. Sőt egy metódus nem mindenkinél működik ugyanolyan jól, mindenki specifikus nehézségeihez is igazodni kell. Hibák vannak, de ha elszúrjuk, csak nevetünk magunkon.”

Megtanuljuk értékelni önmagunkat

Általában Csilla készíti a csomagolást, majd Zsófival adják fel a rendeléseket a postán. Sajnos nem ritka, hogy ilyenkor kellemetlen atrocitások érik őket. „Volt, hogy a postás olyan tagoltan, lassan beszélt velük, mintha értelmi fogyatékosok is lennének. Nagyon mérges voltam rá. Ha viszont Norina is eljön velük, egészen más szituációk alakulnak ki, például hiába fizetek én, adom oda a pénzt, a visszajárót mégis a kísérőmnek akarják adni” – sorolja Csilla, aki szerint fogyatékossággal élő emberként alapból mínuszról indulnak. 

Barbi rögtön tud ehhez kapcsolódni, gyorsan átveszi a szót: „Amikor kikerültem a Vakok Iskolájából, egy vak pszichológus erősített meg abban, hogy álljak ki magamért. Sok ilyen helyzet adódik ugyanis. Például, amikor megjött a helyi járat, és nem az első ajtónál szálltam volna fel a vakvezető kutyámmal, a sofőr rácsukta az ajtót a botomra, és magával vitte. Vagy gyakori, hogy a látó emberek megsértődnek azon, hogy nem simogathatják meg a kutyámat, amikor épp dolgozik. A pszichológusnak hála most már tudok harcolni ezekben a helyzetekben.”

Zsófi bólogat, őt inkább a keze miatt érik atrocitások. Van, hogy kezet nyújtanának neki bemutatkozásnál, aztán hirtelen elhúzzák előle a kezüket, nehogy „elkapják a betegségét”. Szerinte nem lehet egyértelműen kijelenti, hogy az utóbbi években pozitívan változott volna a társadalom az elfogadás terén: van ami jobb lett, van, ami viszont rosszabb. Azonban a társadalmi interakciók, az, hogy jelen vannak és egyedül állnak helyt különféle szituációkban, már önmagában tudja formálni azok szemléletét, akikkel épp érintkeznek.

A webshop egyik nem titkolt célja az érzékenyítés is: a lányok személyes történeteikkel is gazdagítják az oldalt, remélve, hogy egy idő után kevésbé lesznek az emberek számára „idegenek, furcsák, sajnálatra méltók”. Eközben nagyon fontos számukra, hogy ne szoruljanak rá mások segítségére, csak amiben muszáj, bizonyos helyzetekben pedig ők nyújtsanak segítséget másoknak, hogy kilépjenek a segített szerepéből. Nemrég például egy rákbeteg kisgyereken segítettek anyagilag termékeik licitre bocsátásával.

Mindannyian egyetértenek abban, hogy elsősorban nem a pénzért csinálják a webshopot. Nemcsak azért, mert a bejövő összeg egyelőre kevés még a teljes önállósághoz, hanem azért is, mert vállalkozásuk sok minden másra is lehetőséget ad nekik, arra, hogy megtanulják értékelni saját munkájukat és önmagukat. „Zsófi például nem igazán értékeli magát és a munkáját, emiatt mindig rá kell venni, hogy legalább az anyagköltséget kérje le. De a webshop indulása óta ebben nagyon sokat fejlődött. Sőt nemcsak az önbecsülése növekedett, hanem az önállósága is, például megtanult Budapesten önállóan közlekedni, ami nagyon fontos készség ahhoz is, hogy munkába tudjon állni” – mondja Norina, mire Zsófi kicsit megrázza a fejét, de maga is elismeri, régen sokkal jobban félt az emberektől, mára viszont képes új helyekre is elmenni.

Ahogy Csilla is bátrabb lett: „Ezt az egészet főleg nem a pénzért csinálom. Nekünk sok bizalmat, önbecsülést ad a munka. Elkezdtem én is egyedül boltba menni, kisebb útvonalakat megtanulni, mert a webshop miatt kialakult közösség sok erőt, biztatást ad ehhez.”

A lányok végül fontosnak tartják leszögezni, ne azért támogassuk őket, mert vak emberek vagy valamilyen veleszületett betegségük van, hanem azért, mert vásárlóként tetszik nekünk, amit csinálnak. Persze elismerik, ha sajnáltatnák magukat, valószínűleg többet keresnének, de ezt nem vállalnánk. Amit el szeretnének érni, nem több és nem kevesebb, mint egy önállóbb, szabadabb élet.