A riói paralimpia férfi erőemelésének 49 kilogrammos súlycsoportjában Tunkel Nándor a harmadik helyen végzett. Ő szerezte meg a magyar csapat első érmét az ötkarikás játékokon. Még az indulás előtt beszélgettünk vele.
Na figyelj, Kicsi, akkor mi elmegyünk addig a büfébe! – mondja Nándinak edzője, Ozi, aki maga is legalább három sportágban tett le nagy eredményeket az asztalra. Nekem meg így magyaráz: “tudod, hát én edzem az aprónépet”. A “Kicsi”, meg az “aprónép” kifejezés azokat a – hivatalos kifejezéssel élve – kisnövésű sportolókat jelöli, akik emiatt a rendellenesség miatt indulhatnak paralimpián. A férfiaknál ez 145, a nőknél 137 centiméter alatti testmagasságot jelent.
“Engem nem zavar, megszoktam, szerintem aranyos” – mondja Nándi, amikor a becenevéről kérdezem.
Hogy valaki ezzel a rendellenességgel születik, az többnyire “menet közben” kezd csak látszani, hiszen egy darabig csak annyira alacsony, mint minden más gyerek körülötte. Nándit általános iskola második osztályában kezdték feltűnően lehagyni a többiek – ekkor már vagy húsz centi különbség volt a javukra. Egészen addig Nándi a többiek szemében nem volt “más”.
Szülei és testvérei azonban születése óta tisztában voltak az állapotával, Nándi úgy fogalmaz: “tudták, hogy én beteg vagyok, hogy kisnövésű betegségben szenvedek”.
Kezdetben azt jósolták, nem éri meg az egyéves korát. Ehhez képest a szülőknek megnyugtató volt, amikor azt hallották:
egészséges a gyerek, nincs vele semmi probléma, csak annyi, hogy nem lesz magas.
Úgy vélték, a végleges testmagassága 100 centi körül lesz. Növekedési hormonnal kezelték, így nőtt végül 126 centire.
Ezt a fajta elváltozást többféleképpen lehet korrigálni – meséli –, köztük egy igen drasztikus eljárással, melynek során még gyermekkorában eltörik az illető végtagjait, majd egy keretbe helyezik, amin naponta egy-egy millimétert tekernek, így nyújtva a csontokat összeforrás közben. Elég rosszul hangzik, mégis vannak, akik emellett döntenek, mert így érhető el a legnagyobb növekedés. “Nekem is van ilyen ismerősöm. Ő még nálam is nagyobb lett, de azt mondja, ilyen áron inkább ne lett volna… Mi az injekciót választottuk, és ettől is sokat nőttünk” – mondja Nándi így, többes számban, ami jól mutatja, hogy közös küzdelem ez egy családnak. Három testvére van, de csak nála jelentkezett a probléma.
“Én már mindig Nándika maradok”
– mondja a huszonnyolc éves srác, aki korábban sokszor megélte, hogy az utcán gyereknek nézték. Ma, hogy már idősödik, a felnőttek nem követik el ezt a hibát. A gyerekek annál inkább. “A kicsik mindig nekiállnak velem játszani, azt hiszik, közéjük való vagyok” – nevet.
Azt mondja, már tizennégy éves kora körül elfogadta az állapotát. Addig ez nehezebb volt, előfordult, hogy csúfolták, és hát a viszonzatlan szerelmeket sem volt könnyű megélni. “De már rég nem törődök vele, ugyanúgy élek, mint bármelyik ember, barátokkal, barátnőkkel, hobbikkal.”
Csak 126 centi és 49 kiló, de százötvenötöt nyom fekve. Egy százhárom lakosú zalai faluban lakik, de versenyzett már Dubaiban és Malajziában is, most pedig övé az első érem Rióban. Kis ember, nagy úttal maga mögött.
A családi házukat részben átalakították, például nincs magas kád, és a villanykapcsolók mindenhol alacsonyan vannak. A konyha viszont nehéz terep: “oda van egy kis létrám” – mondja. A városban nincs gondja, már megszokta, hogy a lépcsőkön nagyobbat lép (kábé, mintha nekünk comb-magasságba kéne fellépegetni), illetve csak futva tudja tartani a lépést másokkal.
“Mindig rám szólnak, hogy ne fussak. Én meg mondom, hogy én így megyek.”
A sportot tulajdonképp szerelmi csalódásból kezdte el. Más inni kezd, ő lement egy konditerembe. Szépen haladt már, amikor egy edző azt mondta neki, ne szórakozzon, ezzel a teljesítménnyel országos bajnok lehet. Ez szöget ütött a fejébe, és megkereste a Magyar Erőemelő Szövetséget. Nemsoká új országos csúccsal második lett az Európa-bajnokságon.
Az edzőteremben a kezdetekkor furcsán néztek rá, és ha idegen helyen jár, ez ma sincs másként. Mármint befelé menet.
“Mondom a recepciósnak, hogy egy napijegyet kérek. Ő meg visszakérdez nagy csodálkozva: edzeni?!”
Ilyenkor Nándi erősködik, mire beengedik. A nagydarab erős srácok először szintén nevetgélnek vagy megjegyzéseket tesznek, aztán Nándi lefekszik a fekpadra, és elkezdi a fekvenyomást.
A viccelődésnek általában 100 kiló körül szokott vége szakadni, ekkor már köré gyűlnek az izomemberek, majd ahogy halad felfelé, egyre nagyobb lesz a csend.
Nándi ugyanis százötvenöt kilót képes kinyomni (saját testsúlyának háromszorosát). Volt már világcsúcstartó is, jelenleg hatodik a világranglistán. “Általában otthon készülök, de imádok edzőterembe járni, nagyon bírom, amikor döbbenten nézik, mit csinálok” – mondja. Pedig nem minden az izom. Itt főleg a technika, és a levegővétel számít. Aki kinyom száz kilót, az már egy jó sportoló – csak hát ők általában száz kilós emberek… “Száz kilónál egyébként én is megakadtam egy időre, de aztán folytatódott a fejlődés. Rióban szeretnék rátenni plusz tíz kilót a legjobb eredményemre, aztán Tokióra jöhetne a száznyolcvan. Meg lehet csinálni. Most ennyi a világrekord, egy kisember tartja, olyan, mint én.”
Ez a sport egyébként nem veszélytelen. Vele kétszer történt meg, hogy rászakadt a súly, de szerencsére nem lett nagyobb baja. A családja büszke rá, persze aggódnak is. “De amikor hazajövök egy első vagy második hellyel, akkor már nagyon örülnek.”
Nándi egy mindössze százhárom lakosú faluból, Zalaigricéről való, ám mára – a sportnak köszönhetően – a legtávolabbi kontinensekre is eljutott. A paralimpiát nagyon várja, Londonról ugyanis lemaradt: épp akkor kezdte a sportolást, amikor a többiek kint voltak. Ami a helyezést illeti, azt mondja, az első hatban szeretne lenni. “De akár a negyedik-ötödik hely is meglehet…” – teszi hozzá, de látszik, hogy ő az, aki tényleg boldog már a részvételtől is.
Nándi és edzője, Ozi egy régebbi tévéfelvételen:
