Rég tudjuk, a szépségért szenvedni kell. Vagy ha nem kell, hát néha muszáj. Van azonban, amikor a józan ész feladja a küzdelmet az aktuáltrendek ellen és a hülyeség csak úgy szedi az áldozatait. Nem csak képletesen szólva.
Tüzes krinolin
A gyilkos ruhaneműk egyik klasszikus példái a 18-19. századi női öltözködés alappillérei, a krinolinok, vagyis a giganagy abroncsok, amik a szoknyákat voltak hivatottak sátorméretűre kifeszíteni. Az 1800-as évek első felében ugyan pár évtizedre alábbhagyott a lelkesedés körülötte, az évszázad közepétől újra hordani kezdték a hölgyek, annak ellenére, hogy több ezer halálos áldozatot szedett magának a merev kiegészítő.
Gyakori volt, hogy a gyanútlanul sétálgató hölgyek szoknyáját bekapta az elhaladó kocsi kereke, elegáns viselőjét pedig hosszú métereken át húzta magával, súlyos, sokszor halálos sérüléseket okozva.
Másik népszerű, a krinolinnal összefüggő halálozási ok az égés volt. A szoknyák ugyanis népszerűségük csúcsán olyan hatalmasak voltak, hogy egy kósza parázstól anélkül kapott lángra, hogy azt az érintett hölgy időben észre vehette volna – letépni pedig a gondosan rétegezett ruhaneműt nem volt olyan egyszerű akkoriban.
A merénylő a melltartó
Hol másutt, mint a walmartian-ok országában fordulhatott elő, hogy egy hölgynek, név szerint Christina Bondnak, végzetesen meggyűlt a baja a melltartójára szerelhető pisztolytáskával. Amerika azon államaiban, ahol a civilek számára engedélyezett a fegyvertartás, számos, nőknek szánt pisztolytáskát árulnak, köztük olyat, ami a melltartóra rögzíthető. A hölgy egy olyan darabot vásárolt, amelynél a pisztolyt a két mell közé tehető rekeszbe lehetett elhelyezni, egy alkalommal azonban, miközben megpróbálta beállítani a megfelelő illeszkedést, véletlenül a feje felé fordította a pisztolyát, majd egy óvatlan mozdulattal kibiztosította azt – és lőtt. A lövés a szeménél találta el és bár azonnal kórházba szállították, másnap belehalt súlyos sérüléseibe.
Fullasztó szigor
Történelmi alakok is végezték ruhák általi halállal, köztük az ókori athéni politikus, Drakón is, aki az első írásos törvényeket alkotta. A szigorú, szinte minden vétket halálos ítélettel büntető törvények atyja egy alkalommal a mai Éjina szigetére utazott, ahol Athénban végzett kemény munkájáért akartak ünnepséget tartani számára egy helyi színházban. A történet szerint az összegyűlt tömeg akkori szokás szerint kalapokat, köpenyeket, más ruhaneműket kezdett szórni rá elismerésük kifejezéseként, némileg azonban túlzásba estek, ugyanis annyi ruha hullott mindenfelől Drakón fejére, hogy egész egyszerűen megfulladt alattuk.
A menyasszonyi ruha mélysége
Pár éve nagy divatnak számított a menyasszonyok körében, hogy az esküvőt követően látványosan tönkretették méregdrága ruhájukat néhány tuti fotó kedvéért. Egy alkalommal azonban balul sült el a dolog. A “trash the dress” mozgalomnak bedőlő Maria Pantzapolous 2012-ben úszós képeket akart készíttetni magáról álomruhájában a kanadai Rawdon Falls vízesésnél. El is kezdődött a fotózás, a sokrétegű, alsószoknyás ruha azonban nagyon gyorsan átnedvesedett, súlya pedig a többszörösére nőtt. A ruha süllyedni kezdett a vízben, egyre jobban lehúzva a törékeny arát is a mélységbe. Minél inkább kapálózott, a ruha annál inkább a fogságába ejtette, annyira, hogy a fotós is hiába próbálta kimenteni őt a vízből. Végül két óra múlva találtak rá holttestére a vízben.
Nyaktörés selyemsállal
Isadora Duncan a Századforduló egyik legemlékezetesebb női alakja volt. A híres táncos és koreográfus nemcsak a táncművészet megújítójának számított, de szabadelvű, sokszor kicsapongó életvitelével is rendre felhívta magára a figyelmet. Feminista volt és ateista, hitt a kommunista elvekben, imádta a divatot, nő létére nyíltan fogyasztott alkoholt, szerelmi életében pedig férfiak és nők is feltűntek egyaránt.
A kor divatjának megfelelően Isadora szívesen viselt lenge, szinte a földet söprő sálakat öltözéke kiegészítőjéül, így tett 1927-ben is azon a végzetes napon, amikor egy barátjával indult kocsikázni egyet. A hosszú sál ugyanis menet közben beakadt a kocsi kerekébe, feltekeredett arra, viselőjét pedig nemes egyszerűséggel kirántotta a kocsiból, akinek így azonnal nyaka törött és meghalt. Nem ő volt az egyetlen, aki ilyen módon veszítette akkortájt életét, azonban kétségtelen, hogy ő volt mind közül a leghíresebb.
Mérgező kelmék
A Viktoriánus kor óriási szenzációja volt, mikor Carl Wilhelm Scheele kidolgozta a zöld színű kelmefestés módját. Addig ugyanis zöld festék nem volt, az anyagokat kék és sárga festések kombinációjával tudták zöldre színezni. A Scheele által kikevert kemikália egy csapásra leegyszerűsítette az addigi komplikált módszert, egy gond volt csak vele: a réz és arzén elegyeként előállított festék egy cseppet mérgező volt. Az arzén könnyedén áthatolt a menő zöld ruhák viselőinek bőrén, a szervezetben felgyűlve pedig halálos mérgezést okozott. A légúti, szem- és gyomor irritációk a legcsekélyebb mértékű velejárói voltak a festéknek, amellyel nemcsak a ruhák anyagait, de az otthonokba szánt vászontapétákat is szívesen befestették, vagy simán csak arzénos festékkel mázolták ki a szobákat. Számos kisgyerek kapott akkoriban sokkot a hatalmas mennyiségű méregtől, amelyet otthonukban lélegeztek be nap mint nap. Sokan közülük meg is haltak, ez azonban mégsem volt elég hozzá, hogy az emberek észhez térjenek.
Miután a kor tudósai rámutattak, hogy szoros összefüggés van a zöld festék és a halálesetek között, ugyan a ruhák viselésével felhagytak az emberek, otthonaikból még jó darabig nem voltak hajlandóak a szépséges zöld színt száműzni. Sőt, még jobban rápörögtek az interior trendre, mikor kijött egy világosabb, élénkebb, smaragdzöld változat – még halálosabb dózisú méreganyaggal.
Mentés