A gázégőktől a tévedésig
1856-ot írtak, amikor William Henry Perkin, a londoni Royal College of Chemistry diákja elhatározta, kikísérletezi a malária kezelésére használt kinin egy olcsóbb, mesterséges előállítási módját. Meg kell hagyni, nem tette alacsonyra a lécet, mikor otthonában elkezdte összeöntögetni a különböző vegyületeket és talán csodálkozni sem kell, hogy nem járt sikerrel.
A mesterséges kinin előállításához úgy gondolta, a kőszénkátrányt veszi alapul, ami a viktoriánus korabeli gázlámpákhoz felhasznált gáz előállításának mellékterméke volt. Feltételezése szerint a kinin és a kátrány hasonló kémiai felépítésű, mégis, egyik próbálkozása során ahelyett, hogy átlátszó kinint kapott volna, sűrű, fekete ragacs képződött a kémcső alján. Ráadásul hiába próbálta kimosni belőle, az anyag élénk lilára fogta meg a csövet – és mint rájött, a ruhák anyagát is.
Ezzel pedig, bár a mesterséges kinint sohasem sikerült előállítania, megalkotta a világ első, szintetikus textilfestékét, ráadásul a lehető legjobbkor.
A kor liláért kiáltott
Az 1850-es évek legdivatosabb színe ugyanis a lila volt, a bíbortól az ibolyaszínig számtalan árnyalatáért rajongtak a kor hölgyei és urai, Perkin pedig okos volt, tudta, hogy felfedezését nem szabad elkótyavetyélnie. Akkoriban ugyanis a lila festékek előállítási módja roppant körülményes és költséges móka volt, a természetes alapanyagforrások, mint a bíborcsiga vagy a bíbortetű, földrajzilag és mennyiségileg is meglehetősen korlátozottan álltak rendelkezésre, felsrófolva ezzel az árakat. Másrészről az ipari forradalom végére már a technológiai vívmányok is türelmetlenül toporogtak, hogy ontsák magukból a színes kelméket – csak épp a festék hiányzott.
Perkin az általa feltalált festékszínt annak ókori elnevezése után a tyrian lila névre keresztelte, de később megváltoztatta a jóval “trendibb” mályvára. Eugénia császárné, III. Napóleon felesége az egyik legdivatosabb hölgynek számított Európában, akinek öltözködését a kor tehetős asszonyai nem győzték utánozni. Korabeli feljegyzésekből tudni, 1857 nyarán egy eseményen a császárné lila selyemruhát viselt, hozzá illő, szintén lila kiegészítővel – majd miután ennek híre ment, a párizsi hölgyek is egyből leadták rendeléseiket a szabóságoknál.
Eugénia császárné
Az ifjú feltaláló ügyesen kihasználta az egyre növekvő keresletet, és bár az iskolát ott kellett hagynia miatta, apja támogatásával saját üzemet nyitott, hogy kellő mennyiségben tudja előállítani a festéket.
A mályva után
Mint tudjuk, semmi sem tart örökké, a lila körüli hype is gyorsan lecsengett, az 1870-es években már más árnyalatok iránt volt nagy a lelkesedés. Perkin azonban erre is reagált és anilin alapú festékeit más színekben is kikísérletezte. Legfőbb előnyük a korábbi változatokhoz képest az volt, hogy színük nem fakult ki olyan könnyen a napfény és a mosások következtében, előállítása pedig filléres tétel volt a természetes alapanyagot igénylő változatokhoz képest.
Így már az alacsonyabb társadalmi réteg tagjai is megengedhették maguknak, hogy csodás színű textíliákat vásároljanak és abból divatos öltözékeket varrjanak az ugyanebben a korszakban feltalált Singer varrógéppel. Perkin felfedezése azonban nem csak a divatvilág számára okozott óriási változást.
A kémia egy egészen új ágazata indult fejlődésnek, olyan találmányok kikísérletezését elindítva, mint a szintetikus nylon és poliészter szálak, valamint a szintetikus gumi, de ide sorolható a penicillin is. Kicsit sem számít túlzásnak azt állítani, William Henry Perkin olyan volt az 1800-as évek végén, mint Bill Gates vagy Steve Jobs száz esztendővel később.
Mentés
Hozzátartozik azonban a képhez, hogy találmánya cseppet sem volt környezetbarát vagy egészséges. A gyár környékén lakók napi szinten tudhatták, épp milyen színű kelméket festenek, a festékes szennyvizet ugyanis akkoriban még mindenféle tisztítás nélkül eresztették bele a Grand Union Canal-ba. A lila, piros vagy épp élénk zöld víz pedig előbb utóbb az ivóvíz hálózatban kötött ki, hatalmas mértékben növelve a rákos megbetegedések kockázatát. De hasonló volt a helyzet magukkal a kelmékkel is, az anilin alapú festékek ugyanis hosszú távon károsak lehetnek a légzőrendszerre, árt a tüdőnek és a vér oxigén szállítási képességét is rontja. Elsősorban a kelmefestő gyárak munkásai voltak kitéve a veszélynek, de bizony gyakori volt, hogy a korabeli festékekkel jól átitatott ruhák is halálos megbetegedéseket okoztak.