Legismertebb műve az önéletrajzi ihletésű Az eltűnt idő nyomában című regény, amely a Concourt-díjjal együtt a világhírt hozta meg számára. A könyvben
a cselekmény lazán összefüggő fonalát a jelen élményeiből feltámadó emlékek teszik szövevényessé. A modern regény – melynek fejlődésfolyamatát az ő említett műve tetőzte be – társadalmi struktúrára épül, amely feltárja: az ember nem képes egyedül és ösztönösen vágyakozni, szüksége van arra, hogy vágyakozásának tárgyát valamilyen modell vagy közvetítő megjelölje. Ezt sehol sem lehet jobban érzékelni, mint a szerelemben. Szerelemábrázolása kettős, egyrészt emberi, másrészt regényes igazsághoz vezetett, ez pedig az idő kettős ábrázolását kívánta meg: a szív kihagyásainak alávetett és örökösen ismétlődő élet szaggatottan folyik, a művészet ideje viszont egységes. Pszichoanalitikus módszere, formát lazító szerkesztésmódja a két világháború közötti dekadens, formabontó irodalmi irányzatok egyik forrása volt.