Az utolsó gavallér

A faluban még sokan emlékeznek rá, hogy Jankó úr a helyi cigánybanda élén milyen felejthetetlen bálokat vezényelt le a kocsma, később a kultúrház nagytermében. De prímásként már régóta nem tartják számon, hiszen banda sincsen. Megöregedett Jankó úr, de személyiségében megőrizte mindazokat a jegyeket, melyek őt a sokaságból mindig is kiemelték.

Hogy ez külsőségekben is megnyilvánul, az viszont a feleségének köszönhető. Aki a férjére akkor is öltönyt, nyakkendőt ad, ha az öreg csak a szomszéd utca búfelejtőjébe megy át, poharazni egy kicsit. Jankó úr pedig, az utolsó gavallér, út közben mindenkinek kalapot emel, kiváltképp a hölgyeknek, akiket – korra való tekintet nélkül- nem mulaszt el megszólítani. Azt is gavallérosan teszi. Kezit csókolom, kisasszonyka, mondja az ifjabbaknak, de a korosabbaknak is kijár minden alkalommal a „szépasszony” megjelölés.





Jankó úrral magam is ezért szerettem találkozni mindig. Csak hogy halljam, s egy átfutó pillanatra regényekből ismert idők hatholdas rózsakertjében érezhessem magam: „kezicsókolom, szépasszony.”
Mindezekről azonban most már csak múlt időben lehet beszélni.

Jankó úr ugyan öltönyben, nyakkendőben jár változatlanul – de már nem a felesége öltözteti. A vékony, fekete asszony tavaly karácsony előtt hagyta magára a prímást, aki pedig még hetven évesen is elővette május elsejének éjszakáján a hegedűt az ablak alatt, hogy neki, csakis neki szerenádot adjon.

Jankó úr nem szólít azóta szépasszonynak senkit. Azt mondja, bocsássák meg az összes szépasszonyok, de a felesége nélkül töltött első szilveszter éjszakán megfogadta: szépasszonyként ő ezen túl csak egyetlenegyet tart számon. Még ha az az egy végleg magára hagyta is.