1965-ben járunk, amikor Beverly Donofrio (Drew Barrymore) még csak 15 éves, és mint minden tinédzser, õ is merész álmokat szövöget a jövõrõl.
Eltervezte, hogy írónő lesz, és New Yorkba költözik, bár úgy tűnik, a connecticuti munkásvárosban nem viheti sokra, és a legtöbb, amit az irodalom terén remélhet, Shakespeare és a romantikus regények olvasása. Tanárai azonban dicsérik íráskészségét, és biztatják, hogy jelentkezzen főiskolára. Bev ezzel együtt nem könyvmoly, hanem éppolyan kamaszlány, mint a többiek – pimasz, lázadó, szeszélyes, és… a fiúkat lesi.
Egy bulin belebotlik egy nem túl eszes, ám vagány 18 éves srácba, és mivel éppen csalódott egy másik fiúban, vele igyekszik vigasztalódni. Ray Hasek (Steve Zahn) rögtön kap az alkalmon, ám nem sokkal később kénytelenek szembenézni az együtt töltött éjszaka nem várt következményével: Bev állapotos. A lány súlyos perceknek néz elébe: el kell mondania szüleinek az igazságot. Egy afféle „rendes” családban, mint az övék, egy lányanya teljességgel elképzelhetetlen, de Bev közli szigorú apjával (James Woods) és összetört anyjával (Lorraine Bracco), hogy megtartja a gyereket.
Otthagyja a középiskolát, és hozzámegy Rayhez. A kínos esküvői ceremónia után nekiállnak otthont teremteni. Hamarosan megszületik a fiuk, de Bev továbbra sem tesz le régi terveiről. Csakhogy hat év házasság után rájön: férje drogfüggő lett, és felesége nehezen összespórolt pénzét, melyet a főiskolai tanulmányokra szánt, mind kábítószerrre költötte.
Házasságuk felbomlik, Ray eltűnik az életéből, és az egyik percről a másikra egy szem gyermekével végtelenül magára maradt anya felteszi magának az ijesztő kérdést: hogyan tovább?
A
Fiúk az életemből keserédes mese arról, hogy a váratlan események hogyan terelik mellékvágányra álmainkat, de végképp kisiklatni mégsem tudják őket. A film Beverly Donofrio azonos című önéletrajza alapján készült, melyet a The Washington Post „ígéretes hang”-nak nevezett, a The Chicago Tribune pedig úgy értékelte a könyvet és a szerzőt, hogy ő az az író, akinek minden jót kíván az ember, és azt, hogy lehetőleg még sok ilyen könyvet írjon.
„A Fiúk az életemből klasszikus lesz. Aki nem utál nevetni, mindenképpen olvassa el.”