David Lynch legújabb, Mulholland Drive címû fantáziájában lelkeket rabolnak, személyazonosságot csórnak, és valóságot temetnek. Felejtsük el minden elképzelésünket arról, hogy mit is várunk egy mozitól, ugyanis mindjárt a Lynch-planétára érkezünk.
Ez a különc parabola a mai Hollywoodról és arról a pszichológiai áldozatról, amit az ártatlan fiataloktól követel, nemcsak álomszerű képei és vad, sokszor vakmerő képzeletvilága miatt szívderítő, hanem azért a tényért is, hogy egyáltalán elkészült (és bemutatták).
A Mulholland Drive eredetileg az ABC-nek készült egy sorozat próbaepizódjaként, de a televíziós csatorna túl sötétnek és hátborzongatónak ítélte.
Végül két producer és a francia Studio Canal mentette meg a produkciót: megduplázták az eredetileg 7 millió dollárra tervezett költségvetést, s ezzel lehetővé tették, hogy Lynch új befejezést forgasson, és mozifilmet csináljon belőle.
Lynch az identitás és az emlékezet – Twin Peaks-ben és az Útvesztőben (Lost Highway) már körbejárt – témáit újramelegítve kétemeletes történetet csinál a Mulholland Drive-ból, ugyanazokkal a színészekkel, de különböző szerepekben és látszólag elkülönült világokban. Különös, áthatolhatatlan film lett belőle, de a bágyadt iram, a balsejtelmek és az “elveszve az időben” atmoszféra megbabonázza az embert, s persze a lynchi humorban sincs hiány.
