Hét éve rendezik meg az éjszakai városnézõ futást Budapest legszebb részein. Hét éve minden õsszel úgy zárom a nyarat, hogy esõben, szélben, jó és rossz idõben ott toporgok a Gresham-palota elõtt, melegítgetek, és várom a rajtot, hogy aztán kényelmesen kocogva végignézzem a kivilágított Lánchidat, az alagutat, a Vár alját, a budai, majd a pesti rakpartokat.
Ez az év kicsit más volt. Nagyon készültem, mert a fórumról többen is jelezték, hogy jönnek egy közös futásra. Pakoltuk a pólókat, szerveztük a nevezéseket, majd, mint aki jól végezte dolgát nyugovóra tértünk, várva a nagy napot. Azután felkeltünk az éjszaka közepén és elrohantunk a kórházba, mert a körmömet, amire hat-hét éve rácsaptam a kalapáccsal, és ez azóta nem zavart, azonnal le kellett venni. Ott álltam hát este a kedvenc futóversenyem rajtjánál egy nagy kötéssel a kezemen átütött rajta a „jód, ami nem csíp”, tetanusszal a fenekemben, szédülve, émelyegve, lüktetve, de a legjobban az irigység fájt, látva, mennyien jöttek el, és milyen izgatottan várják a rajtot.
Sorban befutottak a vállalkozó kedvű sportos „userek”, és megismerkedtünk személyesen is azokkal, akiket esetleg régóta ismerünk a netről. Szép számban jöttek az ismeretlen ismerősök, és jó hangulatban zajlott az egyenpólóba öltözés és a fotózás. A pörgős zene után azok a szerencsések, akiket semmilyen nyavalya nem gyötört (mi, a háromtagú szerkesztőségi csapat megosztoztunk az előbb említett ujj-gubanc mellett még egy diszkrét hasmenésen és egy vírusos szemgyulladáson is) felsorakoztak a rajtvonal mögött, és elkezdődött az impozáns tűzijáték.
A felfokozott hangulat ezután tetőzött. Minden verseny legizgalmasabb része következett. A tömeg együtt kezdett el visszaszámolni: Tíz…kilenc…nyolc… aki nem volt még ilyen tömeges futófesztiválon, el sem képzelheti, hogy nő ilyenkor az adrenalinszint… hét…hat…öt…az ember szinte robban, beizzanak a combokban a motorok …négy…három…kettő… mint a pezsgősdugó közvetlen a kilövés előtt … egy… rajt!
És a tömeg egymást taszigálva boldogan nevetgélve nekiindult a 6.5 kilométeres (szerintem kicsit rövidebb) távnak. Mi a lelkesen szurkoló Makk Marci-Makk Marcsi csapat az összes megőrzendő cuccal elindultunk jó fotózóhelyet keresni. Találtunk is, így a képek hiányosságai miatt a felelőség csak minket terhelhet. Hihetetlen gyorsan értek vissza csapatunk tagjai. Aki azt hiszi, hogy a billentyűk előtt csak puhányok ülnek, roppant nagyot téved. Kivétel nélkül mindenki kiváló eredményt ért el. Kipirult arccal, lihegve estek be a lelkes csapat tagjai, volt, aki csak magához képest jó idővel, akadt olyan lány, aki az első tízben is bent volt. Volt közöttünk tanuló, rendőr, tűzoltó, katona (aludj el szépen kis Balázs), bankár, s ki tudja még milyen foglalkozású boldog befutó. Örülök, hogy eljöttek.
Köszönöm nekik, és remélem jövőre ismét találkozunk, kibővülve esetleg azokkal, akik most kedvet kaptak, mert ez a táv nem egy őrdöngős dolog, bárki végigkocoghatja, gyönyörködve úgy a világ egyik legszebb városában, hogy nem kell szagolnia a kipufogógázokat, és a csendes utcákon a szuszogásánál csak néhány buzdító kiáltás hangosabb.