Pedig most minden energiájára szüksége volt: a Blondie magazin férfiláb-szépségversenyét kellett levezényelnie. Az ötlet természetesen őt dicsérte. Hosszú hetek szervezőmunkája és szponzorvadászata után akarta learatni a megérdemelt sikert. Épp az estélyizoknis felvonulásnál tartottak (a tirolizoknis, a strandpapucsos és a gyantázott változaton már túl voltak), amikor a pasik többi részét takaró paraván nagy robajjal leomlott. Az alul pucér versenyzők dermedten álltak a színpadon. A közönség – 99 százalékban nők – annál lelkesebbnek bizonyult: rohammal akarta bevenni a deszkákon remegő hímeket. Aranka már azt nézegette, merre menekülhetne a közelgő áradat elől. A helyzetet a zsűribe csempészett Piri mentette meg. Az első sorból tigrisbukfenccel a színpadon termett, kikapta Ari kezéből a mikrofont és szónokolni kezdett. Mégpedig a férfiak alávalóságáról. Továbbá alacsony érzelmi, értelmi és szexuális képességeikről.
– Nézzetek végig rajtuk! Mit tudnak felmutatni a vádlijukon kívül? Mijük van, ami nekünk nincs?! – kiabálta az időközben elnémult mikrofonba. Arankának az utolsó felvetéssel kapcsolatban azért voltak ötletei.
Valamennyi szempár a szégyenkező hímutánzatokra meredt. Ari ezalatt – kiegészítésként – a teleshopból és Fernando Dugatto olasz gagyiékszer-reklámaiból ismert mozdulatokkal hol Pirire, hol a versengő férfiakra mutatott. Közben egy Richard Clayderman köznemkedvelt dallamaiból összeállított egyveleget dúdolt aláfestésként. Tökéletes esztrádműsor volt. Talán túl tökéletes is. A prófétaként lángoló Piri szavai hatására minden nőstény elhagyta a termet, és a város ismert leszbikus szórakozóhelye felé vette az irányt. A pasik meg elsunnyogtak a színpadról.
Az elnémult teremben ekkor magányos taps csattant fel. A jelenséghez látványelemként egy hatalmas Borsalino-kalap tartozott.
– Bravó, lányok! Jól megadtátok! – kurjantotta elismerően egy hatvanas, őszes körszakállt viselő, alacsony, pocakos ürge, miközben feléjük sántikált. Azonnal felismerték Sugár Győzőt, a Vulgár Rádió híres igazgatóját. Kezükbe nyomta a névjegyét.
– Kedden keressetek meg! – mondta tömören, majd tovacsoszogott.
– Még egy őrült. Mit akarhat ez tőlünk? – morfondírozott Aranka. a névjegyet harci ridiküljébe csúsztatta, Róza néni varázspálcája és a fűtésszámla közé.
A vasárnapot Aranka rövid gyászüléssel kezdte, születésnapja alkalmából. Lányságának most már …khm… éve vége szakadt. Ezt a nyomorult harmincadikat is már negyedik éve tartja meg. Napindításként röviden megemlékezett korábbi harmincadik szülinapjairól. Az elsőn a szülei meglepték egy jegygyűrűvel, hogy legalább a világ számára tűnjön férjezettnek. Ezután alacsonyan szálltak a töltött csirkék a családi ebéden. A másodikon Dezső, akkori lovagja – akivel éppen az utolsókat rúgták egymásba – csavarhúzókészletet vett neki.
– How romantic! Mi a bánatot csavarhattam volna vele? – pufogott Aranka, még így utólag is. Aztán elröhögte magát, mikor eszébe jutott Piri, akinek volt ugyan ötlete a csavarásról, de azon, amire ő gondolt nincs menet. – Legalább válóoknak jó volt – tűnődött tovább Ari. Valóban: a következő reggel Dezső már az utcán öltözködött a kihajított bőröndjeiből. Aranka az ablakból a „A létrát pedig nem adom!!!” kiáltásokkal küldte utolsó útjára. A harmadik harmincadik születésnapról csak homályos emlékei maradtak. Pirivel elmentek bulizni… – az estének a 18 év alatti részei itt be is fejeződtek.
Végiggondolva az eddigi forgatókönyveket úgy döntött: sem családi vacsorához, sem romantikus csavarozáshoz, sem hajnalig tartó orgiához nincs kedve. Vilire vágyott, és meghitt együttlétre. Egy sms-ben fondorlatosan Vili tudomására hozta az örömteli évfordulót („Képzeld, Vili, ma van a szülinapom!). A gyorsreagálású lovag délután háromkor ugyancsak sms útján gratulált, egy mosolygó arcocska kíséretében. J Este tízre beszélték meg a randit. Pontosabban, Vili közölte, hogy akkor ér rá. Ari álmos volt, de összeszedte magát.
– Igazi kultúrmedve, alkalmazkodnom kell a szokásaihoz. Mind a tizenhétezerhez. Imádom!
Vili este háromnegyed tizenegykor érkezett az Erzsébet híd budai hídfőjéhez. Addig a várakozó Arankát több külföldi turistacsoport összetévesztette Erzsébet királyné szobrával. Pajzánabb osztrák Sisi-kutatók le is heveredtek rája. Vili idétlen vigyorral az arcán futott be. (Később Piri ezt úgy értelmezte: „Jé, ez a hülye tényleg megvárt!”) Bocsánatot… azt nem kért, ellenben meghívatta magát egy fagyira. Aztán irány a Gellérthegy. Gyalog. Ő tornacipőben. Ari tűsarkúban. A túra végére pedig talpig vízhólyagban. A fiatalember valószínűleg hegyivadász században szolgált, mert nagyon bírta az emelkedőt. Az andalítónak induló túra lassan túlélőversennyé változott. Vili ment, mint a gép. Aranka meg egyre reménytelenebbül küzdött a lépcsőkkel. Darth Vader adhatott ki olyan hangokat, mint ő. De nála ezt a maszknak lehetett betudni. Arinál viszont a fulladásos halál közeledtének. Vilinek még arra is volt energiája, hogy Villon-átköltéseket harsogjon. A szép lócsiszárné balladája után végre megpihentek. Vili elegánsan a korlátnak dőlt. Ari pedig mellé zuhant. Zihálását igyekezett mély, egészséges levegővételnek álcázni. A Villon-idézetektől már zúgott a feje. Azon töprengett, vajon mit akarhat a fiú. Mi van, ha ez egy művelt szatír? Vagy kéjgyilkos. Itt a Gellérthegyen hiába sikoltozna. Meg hülye is lenne, ha már végre hozzányúlna ez az ember! Finoman megkérdezte, mikor bújnak végre ágyba. Vili közölte: ő nem szokott azonnal. Ari csalódottan számolgatni kezdte a vízhólyagjait.
Hosszasan nézték a város fényeit. Aranka a szerelemre és a gyengédségre gondolt. Vili egy tábla csokira. Aztán lassan lefelé indultak. A medve a Szabadság-hídnál azzal búcsúzott, hogy még le kell pecsételnie a másnapi panoptikumbeli performance belépőjegyeit. Mind a húszat.
– Így még nem udvarolt senki – állapította meg Aranka, és miután Vili lelépett fogott egy taxit. Otthon meghallgatta az üzenetrögzítőjére mondott jókívánságokat, köztük Piri négy, egyre aggódóbb üzenetét. Senkinek se válaszolt: magányra vágyott. Felbontott egy üveg száraz pezsgőt, és felírta a negyedik harmincadik születésnapját is a katasztrofális dátumok kalendáriumába.
A hegyimaratont követő hétfőn Ari egész nap gürizett a rabszolgahajcsár főnökének. Még egy sztárújságírót is halálra dolgoztatnak. Piri is csak estefelé tudta átadni a szülinapi ajándékát (két jegy a japán kabuki színház budapesti vendégszereplésére). Egyúttal beszámolt arról, hogy az ő vasárnapja egy Terasznak becézett úriemberre való várakozással ment el. Azt hitte, összejön élete első gazdag pasijával. Terasznak ugyanis teraszos luxusapartmanja volt a Kodály köröndön (innen a becenév). És Piri internetes hirdetésére (amit a www.gyerebabam.hu oldalra tett fel) meglepően értelmes, három mondatot meghaladó választ küldött. Hétvégére beszélték meg az első személyes találkozást. Piri azonban hiába várt. Amikor nem bírta tovább, sms-ileg tudakozódott a férfiútól (megszegve az egyik alapvető szabályt: nem futunk a pasik után!), hogy él-e még. És udvariasan érdeklődött, hogy van. Röpke tíz óra elteltével meg is érkezett a válasz:
– Jól vagyok, köszönöm. Élek, a szó igazi értelmében.
Aztán – épp amikor Piri a magvas gondolatot megfejtendő a Marcus Aurelius kötetért nyúlt – már telefonált is. Minden bizonnyal gyorsítót vett be. Elmondta, milyen jól van, remekül megy a cége, gyönyörűek a macskái, eteti a halait, és még a vízállásjelentés is kedvezőnek mutatkozik. Csak Piri iránt nem tanúsított semmiféle érdeklődést.
– Jövő hétvégén végre találkozzunk, Cicukám! – mondta azon a hangon, ahogyan a beosztottaival is beszélhet.
– Hát, persze, Te Kandúr – válaszolta legjobb elmeápolói hangján Piri és rögvest kinyomta a telefont. Majd határozott mozdulattal törölte a számát.
– Ez a fajta hülye már előfordult a praxisomban – magyarázta a történet végén Arinak. – Sose kövessük el ugyanazt a hibát – vonta le a tanulságot. – Inkább mindig egy másikat.
A két lány ennyi élmény után Róza néni lakhelye felé vette az irányt. Egyrészt, régóta nem látták a kedves (vicceltünk!) anyókát. Másrészt, érezték, hogy elhatalmasodik rajtuk a tavaszi depresszió. Életvezetési tanácsokra vágytak, és főként arra, hogy valaki más oldja meg helyettük az életüket. Végül, az is eszükbe jutott, hogy a kulcsokkal kapcsolatos nyomozás lefulladt a befuccsoló szerelmi ügyek közepette. És hát a napok óta Pirinél bűzölgő négyezer éves krokodilgranulátummal is kezdeni kellett valamit. Igaz, kicsit kínos lesz majd – gondolták – bevallani, hogy a boszianyók nélkül léptek akcióba, de azt remélték, az eredmény őket igazolja majd.
Mikor becsöngettek, Róza mama dühödt kiáltását hallották:
– Darab Elemér! Gondnokok szégyene! Ezerszer mondtam már, hogy nem miattam ázik a pályaudvar mennyezete! Hányszor mondjam még?! Ha még egyszer becsönget, ártánnyá változtatom!!!
A következő pillanatban feltépte az ajtót, és ott állt teljes fantomos szerelésében.
– Ez a ruha! – hebegte Aranka.
– Ez a szájszag! – dadogta Piri.
– Ez a lebőgés! – motyogta Róza mama.
– Ez a huzat! – üvöltötte bentről Katica. – Csukd már be az ajtót! Varázsold békává azt a trottyos házmestert, aztán induljunk a múzeumba! – tette hozzá, majd döngő léptekkel (kettőre volt szükség ezekből, tekintve a garzon méreteit) a bejárathoz sietett. Ahol az ijedt Róza néni és az őt számonkérő tekintettel vizslató Aranka és Piroska látványa fogadta.
– Ja, ti vagytok azok, lányok? Épp most akartunk titeket beavatni az új tervünkbe – próbálta menteni a helyzetet.
De Aranka és Piri nem most jött a hathúszassal. Azonnal rájöttek, hogy a fantom Róza néni és Katica műve. Sőt, hogy ők a fantom. Róza néniék zavart viselkedéséből azt is megértették. nyugodtan úgy tehetnek, mintha csak a rádióból értesültek volna a fantom létezéséről. Azok ketten láthatóan semmit se tudtak Ari és Piri gézes akciójáról. A fagyos helyzetet oldandó, Róza néni először fűzfaropival, mézes vacakkal és somfű teával kínálta körbe a társaságot. A két lány durcásan üldögélt a szófán: nagyon ügyesen játszották az ártatlant. Egy órán keresztül hagyták, hogy Róza néniék bocsánatért esedezzenek. Csak amikor kellően kiélvezték a helyzetet számoltak be saját kriptakalandjukról és adták át felhasználásra a granulátumot. Róza néni és Katica először dühbe gurult, de aztán meghajoltak a lányok mesteri színlelése és eredményes krokodil-akciója előtt. Ettől fogva kezdték komolyan venni, igazi varázslótanoncként kezelni őket.
– Tulajdonképpen semmire se mentünk ezzel a fantomvarázslással – ismerte be Katica az éjszakába nyúló traccsparti során. – Egyedül annak a nagydarab, fekete öltönyös, kopasz, napszemüveges, Kamarás Iván-mimikájú embernek a figyelmét sikerült magunkra vonni, aki olyan kitartóan üldözött minket a csatornában. És akire kicsivel nyugodtabb körülmények között biztosan rávetettem volna magam…
Arankát mintha pók csípte volna meg. Felsikkantott:
– Csak nem Mr. X volt az? Ez nem lehet véletlen!
Folytatás jövő hétfőn!