Mindez azonban nem segített – zenészi körökben fantasztikus tehetségéről beszéltek és Edvin már 9 évesen „nekivágott a nagyvilágnak”. Elnyerte a bennlakásos moszkvai zeneművészeti főiskola egy tehetséges gyerekeknek szóló ösztöndíját. De még mielőtt túlságosan megsajnálnánk a csodagyereket, megnyugodhatunk: Edvin ebből a helyzetből is a legjobbat hozta ki. A tanulmányai mellett, mivel külföldi diákként könnyen hozzájuthatott nyugati cikkekhez, az egykori keleti blokkban hamarosan cigaretta és egyéb „ínyencségek” virágzó feketepiacát építette ki. Zsebpénze így bőven meghaladta tanárainak a fizetését, mozi- és ebédmeghívásaival már 13 évesen teljesen lenyűgözte a lányokat.
De nem a pénz bizonyult egyetlen „eszközének” – Edvin már akkor igen csinos fiú volt és persze más is mint a többiek. A kifutók és partyk állandó vendége lett nemcsak Moszkvában, de hamarosan Bécsben, Londonban, Budapesten, sőt még New Yorkban is, mindenhol ahová további, a legjobb tanároknál folytatott zenei tanulmányai vitték. New York lenyűgözte őt! A Guilliard School-beli tanulmányai során kellett magát először igazán megerőltetnie, mert nagy volt a konkurencia. Egyébként szinte minden az ölébe hullott. Még az 1697-ben készült Stradivari is, melynek az értéke 3-4 millió dollárra tehető. A hegedű a magyar állam tulajdona, melynek megőrzését haláláig Edvinre bízta. Ez azt jelenti, hogy a drága hangszer miatt Edvinnek tulajdonképpen állandó testőri védelemre lenne szüksége. Hegedűjéhez szoros kapcsolat fűzi, „Cunci”-nak becézi. A szónak nincs különösebb jelentése – Edvin egyszerűen szereti a szó hangzását.
Egészen fiatal korában már különböző zenekarokkal turnézott. A bécsi Konzerthaus, a Berlini Filharmonikusok, sőt a Carnegie Hall színpadán is játszott – ez utóbbin nagyon el is csodálkozott: az ottani közönség meglepően lazán állt a színpadon történtekhez – „leginkább egy pályaudvaron éreztem magam, hiszen az emberek itt is lökdösődtek, édességeket ropogtattak és néha még egy-egy mobiltelefon is megcsörrent”.
Edvin napjai tehát végnélküli gyakorlásból, kadenciákból, triolákból, városból városba utazásból, s esti koncertekből álltak. De éjszaka más életet élt: vonzotta őt az éjszakai klubok lüktető, divatos ritmusvilága. Ez nem maradt következmény nélkül. Bármennyire is szerette/szereti Edvin a klasszikus zenét a maga csodálatos szerzeményeivel együtt, egyedit akart alkotni. Ki akarta magát próbálni: elektronikus zenét akart csinálni. Egészen biztos benne, hogy ha Mozart ebben a korban élne, ő is pont így komponálna. „Mozart magától értetődően sokat profitálhatott volna a számítógép, az internet, a digitalizálás fejlődéséből. Ma már más időket élünk, a zeneszerzés új korszakába léptünk. A klasszikus zene csodálatos dallamait klassz ütemekkel és elektronikus hangszerekkel össze akartam kötni. Hallani akartam, hogyan illenek össze a húrok lágy hangjai a számítógépes ritmusokkal. Saját zeném híd a klasszikus- és a popzene között, nincs rá külön kategória: ez Edvin Marton zenéje. Egyedülálló! Ez az én lelkem, a gondolataim, ez a természet, ahogy én élem meg. Kinek jutna eszébe egy Stradivari hangzását dobokkal és egy DJ-vel kombinálni?”
Edvin Marton életének nem a zene az egyetlen nagy szenvedélye – a 29 éves fiatalember a nőket is szereti. Szőke vagy barna? – ezt nem határozta meg. De legyenek jókedvűek és életvidámak, s tudjanak mesélni. E téren is mindig évekkel megelőzte kortársait. Legelső szerelmét az óvodában találta meg, Andreának hívták. Azóta tulajdonképpen mindig a Nagy Ő-t keresi – s következésképpen már jónéhány szívet összetört. Sötéten csillogó szemekkel emlékszik vissza a Brunei-i hercegnőre, akit sikerült teljesen összezavarnia hegedűjátékával. Most megjelenő CD-jén hallható dalok többsége egy hölgyhöz fűződik, de ha valaki a titokzatos Ő kiléte után tudakozódik, Edvin csak sejtelmesen mosolyog. Fantáziánkra bízza a dallamok által elmesélt történetekbe megfelelően illő asszony elképzelését.