E melankolikus, talán dekadens, ugyanakkor mégis oly vágyott érzés, Párizs meghatározott helyein intenzívebb és gyakoribb, mint a város egyéb pontjain. Léteznek tehát Párizsban, vagyis a szerelem városában, kiemelt helyei a szerelemnek. E helyek persze nem csak képeket csalnak ki belőlünk, illetve a múlthoz vagy a lehetséges jövőhöz köthető érzéseket, de talán a még csak bimbózó kapcsolatoknak is új irányt szabhatnak, és átfesthetik valami sajátos színnel. Anélkül, hogy meg tudnánk fejteni, mi tesz bizonyos épületeket, parkokat, városrészeket, stb. egyfajta szerelemhez köthető érzés hordozóivá, érdemes tudni ezekről a helyekről, amik e sajátos atmoszférát, ha nem is állandóan és kizárólagos jelleggel, de hosszabb vagy rövidebb, és többé-kevésbé rendszeres módon birtokolják.
Más típusú kép tárul elénk, ha újra átkelünk a Szajnán, és a Montemarte felé indulunk. A lankás hegyoldalon Amélie csodálatos világa bukkan elénk, vöröses barnás színeivel, és hangulatos kávézóival. Az elmúló vagy nagyvilági szerelem helyett a szerelem melegségének érzése tolul fel bennünk, ha átadjuk magunkat a hely szellemének.
A domb tetején a Sacre Coeur, a Szent Szív temploma áll, amelynek lépcsőjén fiatalok, természetesen általában turisták üldögélnek, és ha már elegük volt a szerelemből, énekléssel szórakoztatják a körülöttük állókat. Ha folytatjuk kacskaringós sétánkat, nézzük meg feltétlenül a Beaubourg és a Bastille közti részt is. Ezt csak akkor tegyük, ha keressük a nagy szerelmet (tehát mindig), hiszen errefelé harcra készek a járókelők illetve a különféle kávézókban és mulatókban idejüket múlatók. Itt nem a szerelemmel kapcsolatos valamifajta sajátos érzés keríti hatalmába az embert, hanem inkább a kalandvágy és a hódítási ösztön, szinte kortól és nemtől függetlenül, vagyis megint csak Párizs egy újabb arcával találkoztunk. Ez is ideiglenes azonban, de a többi arc felfedezése legyen most már a kedves olvasó feladata.