Ez a film a padba vésett nevekrõl szól, a kosarazásról szól, a barátságról szól, a lánykereskedelemrõl szól, és a reménytelenségrõl szól.
Lilja valahol az egykori Szovjetúnió területén él egy lerobbant lakótelepen. 16 éves, és anyja épp most hagyta magára, hogy Amerika kánaánjában éljen tovább. A film ezen pontjától kezdve kísértetiesen idézi a nyugatiak sztereotípiáit a keletről. Az és ti hogyan éltétek túl a kommunizmust, és ma már van nálatok telefon?- kérdésekkel már találkozhattunk néhányan. Hát itt tényleg nincs telefon, csak reménytelenség van, csak rosszakaratú emberek, csak elmebeteg apukák és volt prosti anyukák. Mindehhez persze köd is társul. Szóval teljes a rossz hangulat. Mindez meghatóan, szívbe markolóan. Közhelyesen.
Ott vagyunk tehát a szürke lakótelepen, a betevő ragasztó is megvan. Meg a nehezen alakuló barátság is a kisfiúval. Az egyértelmű és egyetlen lehetséges megoldás a prostitúció, legalábbis nekünk nem mutatnak mást. Minden más esélyt felett elsiklunk. Copfot, sminket fel. A film után a női nézőknek jó ideig nem lesz kedvük férfit látni, erre előre készüljenek.
És hogy semmi jó ne maradjon ki, naiv hősnőnk svéd lánykereskedők karmai közé kerül, és végül egy malmöi hídról leugorva véget vet életének. Így megtalálja a nyugalmat és boldogságot. Társadalmilag és lélektanilag legalábbis felelőtlen befejezés. Kár volt. Az egészért.
