Az elsõ filmes rendezõ Richard Curtis forgatókönyvíróként olyan filmeket jegyzett, mint a Bridget Jones naplója, Sztárom a párom, Négy esküvõ, egy temetés. Ezúttal belevágott a fimrendezésbe mindannyiunk legnagyobb örömére.
A filmvásznon elképesztően megható történeteket látunk. Az embernek néha sírni lenne kedve ennyi bájos és szívszorongató párbeszéd hallatán, amely a romantikus filmek legjobb hagyományait folytatja. Sokáig kerestem a szót, amivel jellemezni tudnám értelemszerűen egy szóval a film hangulatát, míg végül egy hosszas kognitív folyamat után rátaláltam a megfelelő és illő kifejezésre: keserédes. Nem tehetek róla, de amikor 129 perc után kirajzolódott a The End felirat, és zavartan keresgéltem Softis márkájú papír zsebkendőmet, egyszer csak hirtelen beugrott ez a szó az agyamba, majd ott is maradt mintegy 5 és fél percig.
Talán nem véletlenül. Hiszen a film nemcsak felemelő, hanem humorosan elgondolkodtató is egyben. A néző (én) csak kapkodja a fejét, hogy miként sikerült az alkotóknak ennyi mondanivalót belezsúfolnia egy teljesen átlagosnak tűnő karácsonyi családi moziba. A humorszilánkok, bölcsességforgácsok, apró poénbombák ezerszínű paradicsommadárként hasítják a multiplex levegőegét, mint a bárium-nitráttal dúsított szökőkútelegyek az augusztus 20-i tűzijátékon. Amikor például egy sajtótájékoztatón a brit miniszterelnök (Hugh Grant) keményen kiáll a brit nemzeti függetlenségért, csak mert az amerikai elnök (Billy Bob Thornton) ráhajtott a csinos titkárnőjére (pretty woman), akkor mindannyian tudhatjuk: fasza gyerek ez a miniszterelnök. Mily szép és megkapó, bólogatunk mosolyogva, hogy a politikusok is emberek. Az ő gatyájukban is szív dobog, és a fejükben sincs egy kerékkel több, mint bárki másnak
Mr. Bean barátja és alkotótársa kitett magáért: a mindenki másba szerelmes, de a más nem tudja, hogy mindenki belé szerelmes alaphelyzete önmagában garantálja a sikert. A cselekmény mintegy öt szálon fut, amelyek bonyolult módon rajzolnak ki egy szerelemi hálót. Van itt minden, mi szem szájnak ingere: a laza brit miniszterelnöktől (Hugh Grant) kezdve a szerelemi bánatban szenvedő íróig (Colin Firth), vagy a házassága válságával küzdő feleségig (Emma Thompson). Az író Dél-Franciaországba menekül újfent összetört szívét ápolgatni, és szerelemre lel egy tóban. A jómódú asszony (Emma Thompson) arra gyanakszik, hogy férje (Alan Rickman) félrelép. Az
újdonsült menyasszony férje legjobb barátjának távolságtartását érti félre. Az iskolásfiú a suli legmegközelíthetetlenebb lányának figyelmét szeretné felhívni magára, akinek az özvegy nevelőapja (Liam Neeson) megpróbál kapcsolatba kerülni a fiúval. Az epekedő menedzser szerencsét próbál vágyának régóta dédelgetett, ki nem mondott tárgyával az irodában. A korosodó rocksztár pályája alkonyán a saját meg nem alkuvó módján akar visszatérni a színre.
Mindenesetre, akik szeretik Londont, azoknak jó érzés újra látniuk kedvenc városukat. Big Ben, Downing Street 10, Soho és társaik
A filmben egy pillanatra feltűnik a londoni Kőbánya-Kispest, Peckam is, ahol a brit miniszterelnök karácsony este kétségbeesetten keresi titkárnő szerelmét. Becsönget pár házba, a testőrével együtt elénekel egy szép karácsonyi dalt a gyerekeknek, megvitatja Mr. Smith-el a költségvetést, satöbbi.