Alain Corneau filmje pontos és megdöbbentõ látleletet ad az emberi személyiség tökéletes megalázásáról. Lássuk, miként lehet egy érett európai nõt idegileg teljesen kikészíteni egy japán munkahelyen?
Alain Corneau, akiben többek között a Minden reggel című film alkotóját tisztelhetjük, ezúttal Japánt, annak is leghírhedtebb terrénumát, egy óriásvállalat egyik irodai munkahelyét választotta témájául, jelentős ösztönzéseket nyerve Amelie Northomb életrajzi ihletettségű könyvéből. Amelie, az ifjú belga hölgy, aki életének első öt évét Japánban töltötte, részben emlékei felfrissítése miatt, részben makacs tett- és bizonyítási vágytól űzve visszatér gyermekkora helyszínére. A gondtalan gyermekkor persze már a múlté, s az érett nő hozzá illő munkát vállal, s egy irodában lesz a legalacsonyabb beosztású alkalmazott, utolsók közt a legutolsó, s ekkor még nem is sejti, hogy innen sokkal lejjebb is vezet még út a vállalati ranglétrán.
Amelie már első munkanapján szembesül azzal a csaknem végzetesnek bizonyuló ténnyel, hogy az ebből a perspektívából megtapasztalható Japán, a mandulavágású szemeket leszámítva, a legkisebb mértékben sem hasonlít a béke ama tökéletes szigetére, melyet Európában emlékezetében őrzött. Az alacsonyabb beosztású megalázása alig számít nagyobb eseménynek, mint egy tintapatron cseréje, s az ifjú belga hölgy törékeny alkata, valamint a vállalati hierarchiában úgy három szinttel felette elhelyezkedő főnök mintegy 180 kilója közötti kontraszt hasznára válik a konfliktusok drámai, pontosabban tragikomikus vonásának. Egy átlagos európai körülbelül a harmadik tízórás munkanap után az idegösszeroppanás szélén egyensúlyozna az első légitársaság irodájáig, hogy megváltsa repülőjegyét az óhazába. Szokatlan persze ez a bánásmód, hisz a japánok a fehér bőrű külföldivel, különösen, ha az Európából érkezett, igen tisztelettudóak.
A magyarázat talán abban keresendő, hogy Amelie jókora lépéshátrányban van a legtöbb Japánban élő európaival szemben, hisz nincs semmilyen szakképzettsége: önként hajtja fejét az igába, ráadásul a japán nyelvet anyanyelvként birtokolja, így különcsége csak fokozódik, amolyan se nem japán, se nem európai korcsként hívja ki maga ellen az arra hajlamos magasabb beosztásúak zsarnoki vágyait. Amelie azonban a gazdájukat utolsó csepp vérükig szolgáló vándor-szamurájok erényeivel acélozza magát, s kísérel meg a legvégsőkig kitartani. Persze a japánok sem mind egyformák, mellesleg még külsőre sem, s Amelie két kollégájában is támaszra lel. A megnyerő Tenshi úr gavallérosan nagy munkát bíz rá, amelyet a lány tökéletesen elvégez, ámde a szolgálati út sajnálatos megkerülése miatt mélyebbre zuhan, mint valaha: laptop helyett kénytelen vécékefét ragadni, s a
mosdók tisztaságát felügyelni. Másik, legalábbis esztétikai támasza Fubuki, aki mellesleg közvetlen főnöke (főnöknője), s akinek varázslatos, ázsiai szépségébe a belga lány úgyszólván szerelmes lesz. Fubukiról azonban hamarosan kiderül, hogy kontyában tőrt rejteget, hisz a vécékarrier neki köszönhető. Gyűlölete azonban akkor lángol fel csak igazán, amikor őt is utoléri egy, az átlagosnál lényegesen nagyobb nyilvános megaláztatás az irdatlan hústömeg főnöknek köszönhetően, s a tudatlan Amelie jó európaiként utána rohan a mosdóba, hogy megvigasztalja a megsemmisített japán nőt s ekkor meglátja könnyeit. A sírás az, ami egy japán munkahelyen a legnagyobb megvetést vonja maga után.
Fubuki addig nem nyugszik, amíg a belga lányt is sírni nem láthatja. Nem kell azonban gyűjtést rendeznünk a belga hölgy hazaszállíttatására. Amelie ugyanis nem hosszabbíttatja meg szerződését, s hogy hazatérte után mi történik, azt egyelőre fedje titok, s ez ugyanakkor biztatás a film megtekintésére. Hiszen különleges alkotásról van szó, kiváló színészekkel, szokatlan karakterekkel és határhelyzetekkel, s nem utolsósorban jelentős, noha némileg kijózanító szempontokat kapunk egy távoli és titokzatos ország mélyebb megértéséhez.