A Faragjunk férfit! igazi Pygmalion-történet lett, csak most Higgins professzor szerepében a szépséges Rachel Weiszt láthatjuk, a bárdolatlan virágáruslányt pedig Paul Rudd játssza.
A minden lében kanál hölgy, az anarchista művészpalánta épp egy műemlék megrongálására készülődik az egyik múzeumban, amikor a gátlásos teremőrrel megismerkedik. Fokozatosan szárba szökkenő románcuk ellentétek vonzalma: a lány kísérletezgető, vakmerő, féktelen, a fiú ezzel szemben: félénk, bizonytalan, tekintélytisztelő. Kapcsolatukat a baráti kör nem nézi jó szemmel a teremőr egyre jobban a művésznő hatása alá kerül, fokozatos testi-lelki átalakuláson megy keresztül, először csak pár kilóval lesz kevesebb, majd más ruhákat kezd viselni, a szemüvegét lecseréli kontaktlencsére, idővel pedig félénk természetét is kezdi levetkőzni, eszement kalandokra lesz kapható. Mindez persze a szerelem hatása a kérdés csupán az, mennyit adhatunk fel büntetlenül magunkból azért, hogy választottunknak megfeleljünk, másképpen fogalmazva: biztosan minket akar a párunk, ha mindent megtesz annak érdekében, hogy új embert, vagyis másvalakit faragjon belőlünk?
A barátok minduntalan ezen kérdéseket feszegetik, ráadásul sehogy sem tudnak megbékülni a zabolátlan, éppen diplomázni készülő diáklány fékezhetetlen természetével. Az ellentétek szép lassan kiéleződnek, feltartóztathatatlanul halad a film a csavaros végkifejlet felé, mely az összes, a nézőben motoszkáló kérdésre, egy nagyon kegyetlen zárlattal adja meg a választ.
Mizantrópiához, életundorhoz azonban kifejezetten ajánlott ez az alkotás, az első randira viszont, ha lehet, ne A faragjunk férfit! megnézésével próbáljuk feltenni a koronát.
Rozi étvágya a film alatt: