Az arisztokrata és az ûrember

Lehet, hogy Neil hajóval érkezett a Szigetre?

ahol a légypapír szerepét játszotta a banda: minél több embert kellett kicsalogatni a szigetre már az első nap.

Udvarias gesztusként pontosan kezdték a fiúk, még az angoloktól megszokott, kötelező tíz perc késésről is lemondtak. Neil fekete együttesben nyomta, földig érő fekete kabátban, amitől egyszerre volt mátrixos és Luciferes. Színpadi vizuális elemként egy tucat függőleges fénycső volt felállítva a színpadon – itt-ott ferdén, de hát kicsire nem adunk -, ahol a föl-le szaladgáló fotonok azt a hatást keltették, mintha tűz égne a színpadon.

Legjobb – nem leghíresebb – dalaikkal kezdtek – fáradtan, erőtlenül. Neil nagyon kinyiffantnak tűnt, lehet, hogy a délelőtti városnézés kicsinálta, vagy csak megöregedtek? Engem nem is tudott koncerthangulatba hozni, a körülöttem villázók viszont láthatóan jól szórakoztak. Chris mindig blazírt arcot csinál, így róla nehezebb bármit mondani, bár szeme alatt a barázdák arról árulkodnak, hogy ő sem ivott az örök élet vízéből.

Ez bizony egy krumpli. Klikk a képre!

A koncert második harmadában pedig megállapítom, hogy zenéjük sem az örökkévalóságnak íródott. A „You Are Always On My Mind” és a „Domino Dancing” felett elszálltak az évek. Mire a koncertnek ehhez a pontjához értünk, az énekes lazult egy kicsit – tiszta szerencse, hogy ott volt a húszezres őrjöngő tömeg -, de így is sokkal inkább volt angol gróf, mint popsztár, és mit vár az ember egy angol gróftól?

Majd Neil átöltözött – Lowe maradt a kapucnis, kardigános, baseball sapkás verziónál – a nyitó ruha egy világosabb verziójába, és kedvet kapott egy-két lírai szám elénekléséhez. Majd újra eltűnt, hogy felvegye ezúttal tisztán mátrixos fekete ruháját fekete, földig érő álkrokodil kabáttal az utolsó néhány számhoz. Ezalatt a másik Pet Shop fiú kevert, és én nem értem, hogy van ez. Jó a zenei alap, érdekes, az énekes tud énekelni, szép a hangja, miért lesz a végeredmény olyan, amilyen?

Kattints ide!