Megjöttek a trikós urak, és háromnegyed óráig zenéltek, elgitároztak, eldoboltak és elénekeltek néhányat a régi énjükből fakadó dallamok közül, melyeket ismerünk vagy nem, melyeket lehet szeretni vagy nem szeretni. És? És ennyi. Csipa egy helyben állt a színpadon a mikrofon előtt, és markával szorongatta a kis szerkentyűt, a fiúk hátul zenéltek. Te jó ég, ez nem színpadi produkció, ezen még a Pet Shop Boys is túljutott! Ott legalább Neil rohangált egy kicsit. Itt semmi nem történt. Hacsak azt nem nevezem történésnek, hogy a zenék nem a lemezről ismert sorrendben követték egymást, és nem a konyhában vagy bérházak körfolyosóján megszokott hangerővel.
Azt persze nem várhatom, hogy a zenészek a sziget hatodik napján cigánykereket hányjanak a színpadon, de az egy helyben állásnál én azért többel készültem volna Európa legnagyobb könnyűzenei fesztiváljára. Mert ami elmegy és él egy pinceklubban, az nem feltétlenül lesz izgalmas egy szabadtéri koncerten. És nemcsak azért, mert közben nem lehet beszélgetni vagy iszogatni, hanem azért, mert mást vár tőle az ember. Vizuális élményre is szomjúhozik. És mégis, ez a kisebbik baj. A nagyobb az, hogy mintegy 45 hosszú percig zeneileg sem történt semmi váratlan, hacsak az nem, bár én erre számítottam, hogy Csipa hangja kezdte nehezen bírni a kiképzést a technikával egyetemben, mely rendesen gerjedt többször is -, noha a legnagyobb akadályt, a Játszom című dal keserű a magány taktusát, melynek éneklésekor még a stúdiófelvételen is (!) megbicsaklik a hangja, élőben sikeresen vette. Javukra írható az is, hogy nem használtak playbacket.
A 45. percben aztán váratlanul fordulat: marha jó instrumentális elkalandozás, érintve több olyan zenei műfajt, hogy a banda nyugodtan felléphetett volna a világzenei színpadon is. A vége sajnos fiaskó, mert belefutnak Jim Morison Break on Through to the Other Side című dalába, ami még elmenne, de Csipa csapnivaló angol kiejtéssel és énekkel beszáll a hangszerek mellé, és végül, ha jól láttam, a gitáros öli meg a haldokló bikát rettentő énektudásával. Ezért az öt percért (Csipa belépőjéig), mondjuk, megérte kijönni, de azért sajnálom, hogy nem volt folytatás. Azaz volt egy félperces izgalmas, improvizatív gitárszóló, nem tudom, nem véletlen-e.
Hol vannak a huligánok a Hooligansből? Én csak négy olykor öt jófiút látok, akik egyre távolabb kerülnek a rockzenétől. Persze, a legtöbb kéz még mindig a Királylány alatt volt a magasban.