Testi kapcsolatok

Rozi a moziból | 2004. November 25.
Jack Nicholson korai filmje - állítólagos obszcenitása miatt - még az amerikai bíróságokat is megjárta. A filmben a testi szerelmet alig ábrázolják, inkább a szókimondó dialógusok adhattak okot a megbotránkozásra.





Valljuk be: a nőket éppúgy foglalkoztatja, hogy mit beszélnek róluk a férfiak a hátuk mögött, mint megfordítva. Csak míg a pasiknak jóval egyszerűbb a dolguk a titkok kifürkészésében – elég csak egy női site fórumát és napi frissüléseit nyomon követni –, a kevésbé közlékeny hímeket nehezebb a gyengébbik nemnek „tetten érni.”

Mike Nichols DVD-n napvilágot látott 1971-es filmje, a Testi kapcsolatok – mely állítólagos obszcenitása miatt még a bíróságot is megjárta – két férfi évtizedes barátságán keresztül nyújt betekintést a boszorkánymesterek konyhájába egy régi kedves ismerős, az ekkor még hamvas Jack Nicholson, és a Simon and Garfunkel zenekar Art Garfunkel névre keresztelt énekes-zenészének főszereplésével.

A két barát mindenben egymás ellentéte. Míg Nicholson rámenős, könnyed csábító, addig Garfunkel, ha nem is elsőáldozó, de sokkalta gátlásosabb, romantikusabb típus. A két pasival először egyetemi éveik alatt találkozhatunk, és húsz éven keresztül követhetjük nyomon őket, miközben a nőkhöz fűződő viszonyukat töviről-hegyire megismerjük az első vadtól, a szép jogászlánytól (Candice Bergen) kezdve, a depressziós modellen át (Ann-Margret), a szerepjátékot játszó prostituáltig (Rita Moreno).





A film érdekessége, hogy címével és a témájával ellentétben vizuálisan rendkívül visszafogott alkotás – a szexjelenetekből alig-alig látunk valamit, meztelen testek is csak módjával bukkannak fel a képernyőn. Jóllehet, a társalgás végeláthatatlanul a szexről, a férfi-nő viszonyról folyik, elmondható, hogy a Testi kapcsolatoknál kevésbé erotikus filmet nehezen találhatnánk a filmtörténetben. A mozi sokkal inkább az illúziók elvesztéséről, a kommunikációs zavarokról, a vágyak és a realitás kusza viszonyáról és a remek színészi alakításokról szól (Nicholsont és Garfunkelt Golden Globe-ra jelölték, Ann-Margret pedig meg is nyerte az amerikai kritikusok díját, és egy Oscar-jelölést is bezsebelt a játékáért).

Jó szívvel azonban bárkinek nem ajánlom a filmet: feldobott állapotba semmiképpen nem kerülünk tőle, az önvizsgálatra azonban kitűnő lehetőséget nyújt.

És nem csupán a férfiak számára.

A felbukkanó női karakterek bennünket is kíméletlenül szembesítenek az érzelmi alapon vagy a számító, kristálytiszta logikával meghozott döntéseinkkel; a mozit nézve nemcsak azt tapasztalhatjuk meg, hogy milyenek a nők a férfiak szemén keresztül, de arról is értesülhetünk, hogy milyenek és hányfélék is tudunk lenni mi nők, ha (testi) kapcsolatokról van szó.

Rozi étvágya a film alatt:





Exit mobile version