Alfie

Jude Law

Ahogy filmünk indul, attól rögtön a plafonra mászom. Nemi sztereotípiák csokorba szedve: fajsúlytalan, csajozó pasi, krónikus férjhezmenési-kényszerben szenvedő/szenvelgő fehérnép, mindez pedig roppant trendin tálalva. Mikor azonban megadóan leírnám már a filmet, hirtelenjében történik valami: főszereplő napfényfiúnk, a frivol taxisofőr (Jude Law) egyre kínosabb kalandokba keveredik, mi több, az élet sem bánik éppen kesztyűs kézzel vele, minek hatására kiderül az, amit még titkon sem mertem remélni: neki is van lelke. Mi több, ez a pasi szerethető, fejlődő jellem, aki képes tanulni a hibáiból, kedves, helyes, egész normális… vigyázat, csak nem akarok hozzá férjhez menni?

Szóval, adott ez az Alfie, aki adva volt már a filmtörténetben egyszer, valamikor a hatvanas években, akkor éppen Michael Caine formálta meg – a történetét leporolták, aktualizálták, újrafazonírozták, megmutatván nekünk lányoknak, asszonyoknak, hogy bizony pasiban is akad szingli (csak őt agglegénynek hívják), és hogy közel sem olyan biztos, hogy ezen állapotot annyira élvezi, mint ahogyan azt mutatja.

Megéri átlendülni hát a film rózsaszín inges, Prada cípős, macsó-filozófiás kezdetén, mert ezt követően egy a kalandjain, tündöklésein és bukásain edződött facér pasi keserédes történetébe nyerhetünk bepillantást, aki a filmidő alatt felelős férfivá érik, és aki saját bőrén tapasztalja meg az ismert mondás igazságtartalmát: ami nem öl meg, az erősebbé tesz.

Merthogy a filmben bizony akasztják a hóhért – van, aki csak megszorongatja egy kicsit, akad aztán olyan leányzó, aki majdnem megfojtja; akiben hősünk bízik, az árulja el, akitől tart, arról derül ki, bízhat benne. Bizony, bizony, már a nők sem a régiek…

Hősünk leánykoszorújában akad ötvenes, gazdag szépasszony (Susan Sarandon), gyermekét egyedül nevelő édesanya (Marisa Tomei), dögös, neurotikus húszas (Sienna Miller), afro-amerikai bombázó (Nia Long) – Alfie mindegyiküktől tanul valamit, és akár csalódik bennük, akár a nők csalódnak benne, jellemfejlődésében mindannyian komoly szerepet játszanak.

Nemtől függetlenül bárkinek szívesen ajánlom ezt a melankolikus felhangoktól sem mentes komédiát – a lányoknak pedig főként azért, hogy lássák, minden ellenkező híresztelés ellenére még a férfiaknak is ketyeg a biológiai órájuk, sőt, legalább olyan kiszolgáltatottak nekünk, mint mi nekik.

Rozi étvágya a film alatt: