Millió dolláros baby

Be kell valljam töredelmesen: kissé cinikusan állok az Oscar-díjas fimekhez – ha nagy ritkán az Akadémia ízlése egyezik is az enyémmel, az általános képlet szerint, ha kínosan feszengek egy hollywoodi mozi alatt, az bizonyára többszörösen díjazott alkotásként írja be magát a filmtörténetbe.

Most sem volt ez másképpen – bár a szaksajtó Martin Scorsese Aviátor c. alkotásának várható sikeréről cikkezett, miután egy vetítésen végignéztem Clint Eastwood Millió dolláros baby című filmjét, sejtettem, hogy komoly meglepetés van készülőben. Ez a mozi mindent tud, amit Hollywood mindig is méltányolt: a nyaktól lefelé lebénult tragikus sorsú boxolólány története látszólag sorskérdéseket feszeget, valójában azonban nem több egy, a könnyzacskókat megcélzó hatásvadász giccsnél.

Pedig a dolog nem indul rosszul – ambiciózus, pincérnőként dolgozó harmincas csaj (Hilary Swank) a boksz megszállottjaként magát a pápát keresi fel (Clint Eastwood), hogy faragjon belőle világbajnokot, a gond annyi csupán, hogy az edzőlegenda kizárólag fiúkat treníroz. Akarat, kitartás, mester-tanítvány viszony, sorsdöntő meccsek – láttunk ugyan már ilyet ezerszer box-ügyben (A dühöngő bika, Rocky, A bunyós, Ilyen a boksz etc.), de sportfilmnek Eastwood alkotása is remek, a színészek kiválóak, a megfáradt segéd, az egykori boxbajnok szerepében Morgan Freeman egyenesen szenzációs. A film azonban a közepénél nagyot vált, és brazil szappanoperákra emlékeztető nyavalygásba torkollik.





A váltás van olyan hirtelen, hogy kifejezetten hatásosnak, provokatívnak mondható – a Millió dolláros baby a váratlan fordulattal viszont nem ér véget, sőt valójában most kezdődik: a néző a jegyéért egyet fizet, ám kettőt kap, egy sportfilmet és egy melodrámát.

Persze, ismerjük ezt a dramaturgiát – annak idején a szintén Oscarral jutalmazott Becéző szavak hasonló megpróbáltatásoknak tette ki a közönséget: mire megbarátkoztunk azzal, hogy az öregedéssel szembenéző szépasszony ironikus történetét nézzük (Shirley MacLaine), egyszerre csak egy, a rákban haldokló fiatalasszony (Debra Winger) tragédiáján siránkozhattunk.
Egyszóval: amennyire tetszett a Millió dolláros baby eleje, annyira nem szerettem a második felét – zavart, hogy érzelmileg manipulálni akar, hogy az együttérzésemre apellál, és hogy teszi mindezt közhelyes, hatásvadász filmes eszközökkel.

A jelöltek között akadt egy Mike Leigh-mozi is, a Velencében Arany Oroszlánt nyert Vera Drake – ez a film is az életről, a halálról, a felelősségvállalásról, egy nő tragédiájáról szól. Csak stílusosan, visszafogottan, életszerűen – nem csoda, hogy nem nyert semmit.

Rozi étvágya a film alatt: