Pedig jó néhányan (magamat is beleértve) itthon is függővé váltunk már a négy szingli csaj a mindannyiunkban ott rejtőző nőtípusok megtestesítőjeként hétről-hétre csavarja az ujja köré a nézőket, legyen szó olyan archetipikus szerepekről, mint a szerető, az anya, a feleség vagy olyan modern képződményekről, mint a munkaalkoholista, karrierista, független nő.
Hogy miben rejlik a titkuk, sokan próbálták megfejteni már számomra legfőképpen abban, hogy a szituációk, melyekbe keverednek, nagyon is ismerősek (munkavállalás, vásárlás, az elengedhetetlen fontosságú kiegészítők, bonyolult, esetenként kevésbé komplikált párkapcsolatok etc.)
Ami pedig a legfőképpen hozzájuk köt, az az a mód, ahogyan a tradicionális női szerepekhez hozzáállnak bizony, ha nem is illik beszélnünk róla, de mindannyiunkban merültek már fel kétségek a párválasztással kapcsolatban, uram bocsá az anyasággal: biztos, hogy pont most és pont ez az, amire vágyom? Nem lehet, hogy csak szüleink kitaposott, bejáratott útjára léptem, közben pedig megfeledkeztem arról, mit is akarok valójában? Olyan ez a négy csaj, mint valamiféle pszichoterápia kínos, a saját életünkre vonatkozó kérdésekkel szembesítik az ember lányát, teszik mindezt pofátlanul szabadszájúan, megbotránkoztatva ezzel a szemérmesebb nézőket.
Ki kell ábrándítanom őket. Ha nem is Chanel, nem is Vogue, és nem is Mr. Big, de magyar viszonylatban is akad mindenütt valami spéci márka a háztartásban (ha más nem, egy üveg Chanel), az NLC-t naponta olvassuk, és párkeresés közben a megfelelő konzekvenciát levonva találkoztunk már a különböző férfitípusokkal a kedves, megbízhatatlan sármőrtől kezdve a jó férjanyagon keresztül, a csak megszólalásig szépig.
Végső konklúzióm: a Szex és New York igazi lányoknak, asszonyoknak, csajoknak, feleségeknek, nőciknek való szórakozás. De ez maradjon a mi titkunk. És az érzékeny lelkületű férfiakat, akik fanyalognak vagy túl kritikusak, tartsuk távol a képernyőtől.
Rozi étvágya a film alatt: