Simpsons – húsz év után

Ma már vannak csúnyább rajzfilmfigurák is, de húsz évvel ezelőtt igazi öngyilkos vállalkozásnak tűnhetett citromsárgára pingált, kicsit sem mutatós szereplőkkel sorozatot indítani. A magyar származású Csupó Gábor stúdiója azonban nem egyszerűen megúszta a merész húzást, de trendfordítóvá vált: Homer pocakja és Lakat T. Károly-szerű frizurája, Marge torokhangja és Moe kocsmájának törzsvendégei gyökeresen újat hoztak az addigi habos-babos Disney-állatkák, snájdig hercegek és porcelán hercegnők émelyítő tökéletességéhez képest. Hát vagyok én egy Ken baba, vagy közületek bárki nyert már nemzetközi szépségversenyt? Na ugye. Sokkal inkább ismerünk magunkra a hibákkal együtt életszerű figurákban, mint a kidekázott, kicentizett tömény tökélyben.

A Simpson család meg egyenesen egy szeretetre méltó, viccesen sántikáló állatorvosi ló, begyűjtve minden olyan hibát, amelyet a hétköznapokban dühvel, elfojtással vagy agresszióval „kezelünk” – itt viszont kinevetjük, és az abszurdig pörgetett történetben végre meglátjuk, milyenek vagyunk valójában. Ugyanazt a csapást szélesítgeti a sorozat, mint amelyen a Bundy család haladt, és biztos vagyok abban, hogy Simpsonék nélkül soha nem lett volna South Park sem.

Amikor Homer rájön, hogy a vicces retrocuccokat árusító fickó meleg, akkor pont olyan idétlen és zsigeri elutasítással reagál, mint tenné azt bármilyen hasonló konzervatív, középkorú fickó, aki eddig csak a tájékozatlanságból táplálkozó előítéleteiből indult ki – és ugyanúgy belátja, hogy nem volt oka erre, mint ahogy a való életben is az intelligensebbek eljutnak idáig. Bart iskolai balhéi, az eminens Lisa problémái és a való élettel konfrontálódó naivitása csak első pillantásra a képzelet szüleményei: valójában nagyon is életszagú, nagyon is hétköznapi mindaz, ami velük történik. Csak sárgára van festve, és kicsit el van túlozva.

Simpsonék minden abnormális megnyilvánulásukkal együtt is egy normálisabb világ követei. Otthonuk, Springfield egy-egy rész végére sosem lesz jobb vagy rosszabb hely, de adottságait tudomásul véve lakói azt mégis közösségként képesek működtetni. Sosem kérdőjelezzük meg, hogy Homer évek után is szerelmes-e még Marge-ba, sosem merül fel komolyan, hogy ne tenne meg bármit a gyerekeiért.

Az pedig egy külön, nagy piros pontot ér, ahogy a celebekkel bánik a sorozat. A nagy amerikai celebekkel, százmillió dolláros hírességekkel, milliónyi eladott albumok, Oscar-díjas filmek ünnepelt sztárjaival… – belőlük kifejezetten szimpatikus módon csinál bohócot. Nem hajlong, nem szépít, nem lesz része a retusálással dolgozó sztárgyárnak. Az itt feltűnő hírességek rajzolt másai ritkán ússzák meg kifejezetten kínos helyzetek, imázsromboló szituációk nélkül – és ez így van jól. Míg Magyarországon általában csak simogatjuk a jóval kisebb formátumú úgynevezett sztárjainkat is, míg nálunk nem is létezik a celebeket kínos helyzetbe hozó bulvár (ez az az ország, ahol még talán egyetlen valódi paparazzifotó sem készült), addig a Simpsonsban sosem a sztár PR-osa által kitalált üzenetek sulykolása okán jelenik meg egy-egy celeb citromsárga alteregója. Ha ugyanis jár a görbe tükör a hétköznapok emberének, akkor sokszorosan jár a sztárnak.

Közbevetőleg megjegyezve, Magyarország régen sokkal bátrabban rajzolta felnőttmesébe tipikus hétköznapi figuráit. Hát miről szólt Mézga Géza alakja, ha nem a panellakó kisemberről? Vagy az őt nyüstölő, akarnok Paula, aki a férfi önbecsülésének utolsó morzsáit tapossa el a komfortcipővel, hát őt se a rajzfilm kedvéért találták ki! Itt él, mindig is itt élt köztünk a lealázott férjével. És mind legalább egyszer laktunk már a mogorva Máris szomszéd mellett. De Kukori és Kotkoda is ott volt, ott is van még a falvakban – nem beszélve arról, milyen komplett rendszerkritikát fogalmazott meg annak idején szavak nélkül is Gusztáv.

Kár, hogy ma már Magyarországra szabva, kifejezetten rólunk nem készül rajzfilm. Ugyanakkor a globalizáció, az erények és hibák nemzetközi „egységesítése” folytán a Simpsons is egyre pontosabban képes leírni, kifigurázni a magyar hétköznapokat is. Megnézhetjük magunkat…