Derékig vagyunk a nyárban

Az elnyújtott, kecses, lengedező sikításból arra következtettem, régóta kívánt ölelés volt ez, hogy csak mentek a hétköznapok minden szeretet nélkül, és most mégis megjött a kegyelem. Nem is volt kedvem olvasni ezután, bevallom, a reggel különben is az újságoké, ÉS, Narancs, Figyelő, de ilyen éterien megformált emberi hang után nem lehet jól gazdálkodó pékekről olvasni.

Kiálltam a kávémmal a függőfolyosóra, az alsó szomszéd azt üvöltötte az anyjának, hogy ő nem hajlandó levinni, sokszor elmondta, nem viszi le, azt nem mondta, hogy mit nem (szemét, gyerek, kutya). Ha nem, hát nem, gondoltam, ezt most már én is tudom. Az jutott eszembe, hogy aki figyelmes volt, fölkelt, és követte a hang forrását, mint fürge kopó, az azt is tudja, ki szerette ilyen szépen a párját.

Azt mondd meg, kedves naplóm, olyan csak a regényekben van, hogy két idegen ember ül a buszon, egymással szemben, az összefordított üléseknél, a családi kupéban, és ahogy fogy az út, nézik egymást, kóstolgatják a másikat a szemükkel, és mire elérnek a Kolosy térig, mondjuk, már egészen nagyon kívánják egymást. Aztán szó nélkül leszállnak, és ez a legfontosabb, a némaság, egy mukkot nem szólnak, csak értik egymást, mennek föl valamelyikükhöz, és érzik, hogy kár lenne elrontani a beszéddel, mert a beszéd a valóság része, és a másik fáradt, unalmas és kétségbeejtő, de ha hallgat, akkor még van remény.
Hogy nem az.

Szabó T. Anna különben így tud írni a szerelemről, mintha a szerelem néma dolog lenne: Anna fényjelekkel kommunikál, és ezt nem azért mondom, mert az a könyv címe, hogy Villany. Bár azért is. Szűk utca van a borítón, a szemközti front mögé süllyed a nap, még éppen izzik egy foltban, oda van beillesztve a cím, szép, passzol a könyvhöz.

„Egy ágyon mikor fejem hátravetve / hagytam hadd szálljon arcomba a vér / miközben te miközben a te nyelved / a lihegésem vad nyelvét beszélte”, na, valahogy így. Nemcsak fény van a kötetben sok, de csoda is: Jézuska, karácsony, saját és nem saját (a gyerekeké), anyalíra van, és líra én(ek) is, néha meglepően őszintén és egyszerűen. Pontosan el lehet mesélni a vers tartalmát, arról szól, hogy a kozmetikus megkérdezte a költőt, azért ír-e verset, mert valami baj érte, és erre a költő úgy egy az egyben elmeséli, hogy van ez. Nem a legjobb darab, de olyan jóízűen független, öntörvényű, hogy összegyűlik a szájban a nyál.

Anna továbbra is azt írja, amit írni akar, és le mer írni olyasmit, hogy szeretni jó, ennyi, nem cifrázza. Az én kedvenceim a dalok, a Holdfogyatkozás, az Ördögtrilla, Hold-dal, és a kegyetlenül őszinte A két kezemmel. Érett kötet, erős és szorongós, Anna még fiatalasszony, de már olyan sok halálfélelem bujkál a verseiben, nem is értem. 

Nem ilyen Szálinger Balázs gyűjteménye, onnan leginkább szép szavakat lehet mazsolázni, akinek kedves szórakozása ez, én imádom, Arany János, Határ Győző, ők tudják a legszínesebb és legszebb szavakat, az újak közül meg Térey János, és az köpönyegéből előbújt, de már jó ideje a saját útját járó Szálinger is. Cifra mondatok, veretes nyelv, kemény és mai, gyűlöletes és hideg, mint a cím, M1/M7. Életemben itt fogtak rám egyedül pisztolyt, egy másik kocsiból üvöltöttek a kopaszok a Merdzsóban, szidták az anyámat. De vissza Szálingerhez! Klasszikus veretesség, remek ritmusérzék, örül a jambus, mikor ilyen költőre talál. És közben ilyen elejtett mondatok, hogy „nem nemzi senki az öregeket: / Csak úgy lesznek, szinte véletlenül”, csak hogy ne mindig a formát dicsérjem.

Anna könyve, bevallom, közelebb áll hozzám, de ez hangulat és ízek kérdése, most barackízű a levegő, és nehéz a kedvem, mint nyáron olyan sokszor, ezért is kell annyi szeretet és fröccs, hogy el tudjam viselni. Szeptemberben talán másképp lenne, olyankor néha fémes ízt érzek a számban, és csöndesen rágódom, hová lett már megint ez a nyár. Ahhoz lehet, hogy jobban fog menni vidámság, a házibuli és a Szálinger-líra.

Az Arc és hátraarc igazi lemurkötet, így hívja Garaczi László az önéletrajzi sorozatát, a lemur vallomásai: gyerekkor, iskola és most a katonaság a harmadik részben.

Az okosok szerint az Arc és hátraarc a legjobb darab, és ez sok szempontból igaz, például, hogy milyen frappánsan kikerülte Garaczi a buktatókat. Én, bevallom, azon aggódtam, hogy katonai ugratások, anekdoták és szakszavak szoros szótára lesz ez a könyv. A „leveleket vissza kellett ragasztani a fára” klasszikus anekdotája benne is van. Olyan ez, mint az egyetemen a donjuan professzor, aki állítólag egyszer lefektette egyik tanítványát, aztán megbuktatta, csak rakott egy ötezrest (az én időmben ezrest) az indexébe.
De Garaczi nem hagyja ennyiben (annyiban), az „arc” megrázó könyv. Az a legerősebb, amikor a főhős kimenőt kap, és hazaér, karácsony van, és ő kapott egy hetet, vissza a civil életbe, de ott, a határidő és a végesség miatt (hiszen várja megint a laktanya nyomora), semminek nincs értelme. Minden túl puha és jó szagú. Viszonyok és elszokások, döbbenetesen erős képek. Mondok még egy jelenetet, szinte film, pörög az agyamban, a főhős meglátogatja a régi katonatársát, de már semminek nincs értelme, mintha – nem is mondom.

Jó könyv ez nagyon, bár szerintem erősebb lenne, ha nem vinné el ennyire, ha nem merednének meg a pillanatok, nem maradnának ott a szülők az előszobában, nem kell mágia, csoda, mese.
A valóság van olyan cifra, hogy elég legyen.
Itt van tehát a maradék nyárra a három (szerintem) kötelező olvasmány. Azért ezek, mert nyáron nincs fegyelem, csak mindig a kilengés, és ez a három könyv segít túlélni. Nem panaszkodásképpen mondom, csak vallomásosan, hogy már délután jön a vágy a rosszra, bármi is legyen az, pedig megfogadtuk, estig nem, legalább estig nem engedünk az ördögnek.
És akkor mégis.