Vass Virág: Franciadrazsé – Olvass bele a könyvbe!

nlc | 2010. Szeptember 27.
Vass Virág első regénye, a Vulévu egy hét alatt került az eladási sikerlisták élére. Vajon megismételhető ez a siker? Részlet a Franciadrazséból.
Cikkünk részletet közölt Vass Virág Franciadrazsé című könyvéből.

Kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó
A könyv ára: 3499 Ft
Tipp: ha tetszett a részlet, rendeld meg a könyvet a Polc.hu-n! »

Anyám azért választotta nekem a Réka nevet, mert az utónévkönyv szerint a jelentése: tiszta úrinő. A Rékák mindenben sikeresek, és mindenben elsők akarnak lenni. Könnyen lehet, hogy már egészen fiatalon kiélezett helyzetekbe kerülnek. Anyám azzal nem kalkulált, hogy ezekben a bizonyos helyzetekben engem majd Reccának fognak szólítani. Azt sem állíthatom, hogy életemnek ebben a sorsfordító szakaszában bárki is tiszta úrinőnek tekintett volna. 

Szóval tudok egyet s mást a szerelemről. Hogy a szerelem mennyit tud rólam, ezt a kérdést jobb nem feszegetni. Volt alkalma kiismerni.
Két éve történt Párizsban.
De minderről csak pár napja, a tizedik érettségi találkozómon beszéltem, hajnal felé, kapkodva, mintha feloldozást várnék. A többiek dermedten hallgattak. Végül azt mondták, nehezen lehet elképzelni ennél elvakultabb szerelmi párbajt. Főleg akkor, ha az embernek esze ágában sincs szerelmesnek lenni.
Na jó, gondoltam. Az eszem ágában azért volt.

                                                  ***
Mindjárt a kapunál elakadtam. Olyan lendülettel vágódtam a biztonsági sorompónak, hogy ebből akár megsejthettem volna párizsi hónapjaim esszenciájából valamit. A biztonsági őr ingerülten mutogatta, hogyan kell a kártyát a kódleolvasó elé tartani. A kártyát feltartva, a fejemet leszegve rángattam a bőröndömet magam után. Az elegáns felhőkarcoló látogatói közül senki sem vonszolt koffert, de én Budapestről érkeztem a hajnali járattal, és munkakezdés előtt már nem volt időm a szállásomra menni.
A liftben kelletlenül próbáltak helyet szorítani nekem. Belenéztem a vállak felett a tükörbe. Felülről világított rám a halogénlámpa. Miniszoknyás kis gyakornoklány vagyok, vékony tuscsíkkal a szemhéjamon és sötét karikákkal a szemem alatt. Négy órát aludtam. De szándékomban állt Párizst mindjárt ezen az első álmos napon lenyűgözni.
Egy csomó öltönyös férfi állt körülöttem, és a cipőjük orrát bámulták. Ezt jó jelnek véltem. Megkérdeztem, hogy a tizenkilencediken van-e a marketingrészleg. Nem néztek rám, de egy fickó, aki papírzacskót szorított a melléhez, bólintott, hogy igen. Tetszett nekem ez a férfi. Kiszállt a tizennyolcadikon.
„Én most itt vagyok Párizsban – üzentem a hátának –, és valami történni fog velem. Még magam sem tudom, mi, de azt feltétlenül elérem, hogy te papírzacskós, ha megszólítalak, rám nézzél.”
Világéletemben nyerni akartam (talán tényleg a nevem miatt), ami most kapóra jött a felsőbbrendűség légkörével keveredő férfiparfümfelhőben.

Az egész úgy kezdődött, hogy megnyertem egy pályázatot. Pedig nem vagyok az a pályázós fajta. De amikor egy csaj említette az egyetem büféjében a kiírást, egyből éreztem, ez az én témám. Diplomázhatok színes, külföldi magazinokból, ezt senki sem vitathatja el tőlem. A negyvenoldalas anyagot egy hétvége alatt dobtam össze. Még a pályázati feltételeket sem volt türelmem végigolvasni, olyan hosszú volt, kilenc oldal nyakatekert francia hivatalnoknyelven. Három hónappal később anyám talált egy borítékot a postaládában, hogy felvettek Európa legnagyobb médiabirodalmába gyakornoknak.
Isten éltesse sokáig az uniós kulturális projekteket!

Arra kértek, hogy haladéktalanul pályázzam meg a szálláshelyet is a Citében. Ez az űrlap kis híján kifogott rajtam, pedig ha jobban belegondolunk, csupán egy koleszos férőhelyről volt szó az egyetemi városban. Kardos tanár úr azt javasolta, bátran színezzem ki a szociális helyzetemet. Bátran kiszíneztem.
Milyen jó lesz hazajönni!
Anyám azzal biztatott, hogy amikor tíz hónap múlva visszajövök, mindenki hasra esik majd előttem. A magyarok ilyenek. Hasra esnek, mindez csak távolság, megfelelő rálátás és perspektíva kérdése. Persze tanulnom is kell, de szerencsére különös tehetségem van hozzá, hogy azt, amit tudok, felfújjam a duplájára. Nagynéném igen korán meglátta bennem ezt a képességet. Babonás rémülettel szokta mondogatni: „Aki folyton a magasba nyújtózik, azt visszalökdösik az égiek.” Olgi néni sokat jár templomba. Vezekelni mindazért, amit előre megérez. Tényleg előre látja, mi fog történni. De nem akar a Jóisten dolgaiba avatkozni, igyekszik magát praktikus teendőkkel lefoglalni. Mindig úgy jelenik meg előttem, hogy a konyhaasztalnál üldögél, és nyelvét kissé kidugva a bevásárolandók listájából próbál lefaragni.
Valahányszor rám néz, az az érzésem, belőlem is szívesen lefaragna. Igazi szépségnek tart, ami igen veszélyes az ő szemében. Ezen gyakran vitatkoznak anyámmal, pedig sűrűn hangoztatják, milyen jó testvérek.
Egyikünk sem tudhatja, az élet melyik része tartogat számunkra boldogságot. Nagynéném szerint a hiúság egész biztosan nem.
Nem kedveli például a hegyes orrú cipőimet. Meg a fülbevalóimat.
A hajnali kapkodás közepette is volt erőm hozzá, hogy hatalmas, Jennifer Lopez-es karikáimat a fülembe erőltessem. Ahogy tipegtem a végtelen folyosókon, hogy kezet nyújtsak, és bemutatkozzam új főnökeimnek, a fülbevalók biztatóan himbálóztak a vállam felett.
Azt sulykolták lépteim ritmusára: sze-ret-ni fog-nak.
A nő a pultnál megkérdezte:
– Nos, izé… melyik is a keresztneve?
– Réka.
– Rocco?
– Nem. Réka.
Attól kezdve Reccaként mutatott be mindenkinek.
Az emberek rám mosolyogtak, aztán elnéztek mellettem, mintha valami össznépi játszma volna, át tudnak-e pillantani a karika fülbevalóimon. Mindenkinek sikerült. Senki sem nézett egy másodpercnél tovább a szemembe. Ez azért is érthetetlen, mert a metakommunikáció szabályai szerint legalább három másodpercig kellene rám nézniük ahhoz, hogy jó benyomást keltsek. Megfogadtam, hogy szép sorjában magamba bolondítom őket.

***

Exit mobile version