Glee: sztárok leszünk!

Reggelente, ha csak tehetem, a munkába menet útba eső kisboltban veszem meg a betevő, napindító Túró Rudimat. Kis egyszemélyes üzlet, a kategória minden előnyével: nincs tömeg, nem kell órákat várni, hogy a felvágottaspult mögött álló, fád eladó felvágja mind a hatvan kiló parizert, amit valamiért épp a reggeli csúcsban akar egyszerre letudni (tapasztalat, a közeli téren ugyanis meg egy ilyen vacak nagyobb bolt működik, ha oda megyek reggel, az egész napom el van szúrva). Ehelyett itt van egyetlen főnökasszony, aki a mindenes a boltban, és napindító mosoly, amitől máris vidámabban megyek dolgozni. Fontos dolgok ezek. Ja, és van két fontos szabály! Egy: nem tart kannás bort, hiába lenne rá igény – és ezért a vevőknek sosem kell a bejárat előtt a tablettástól beszédült hajléktalanokon átvágni; kettő: nem tart ilyen mini-energiaitalokat, mivel nem tudná jó lelkiismerettel eladni ezeket a bivalyerős cuccokat a boltba betérőknek, főleg a gyerekeknek. Holott mindkét döntéssel, ha úgy nézzük, a saját lehetséges bevételeit csökkenti – de a jelek szerint fontosabb a lelkiismerete, és ez is fontos dolog.

Miért meséltem el mindezt? Mert ez a kis bolt egyúttal a magyar Glee-rajongók nem hivatalos főhadiszállása, amennyiben a hűtő tetejére pakolt kis tévén szinte mindig valamelyik rész fut a sorozatból, amikor betérek. Szó se róla, mi is nézzük itthon (a barátnőm az igazi rajongó, teszem hozzá rögtön, macsóként mosakodva), de múltkor azért csináltam a boltban is miniinterjút, hogy szerinte miért jó ez.

Kábé egyetértettünk egyébként. Ez egy helyes, biztonságos, szórakoztató sorozat, ami egyszerre tud habkönnyű lenni és váratlan mélységeket mutatni. A sztori alapján persze lehetne tucatáru, láttunk már ilyet: egy középiskolai show-kórus életét mutatja be, szerelmek, csalódások, tiniproblémák és a felnőttek, főleg a pedagógusok élete a téma. Részenként több táncos zenei betéttel.

Ez a felszín, egy becsületes iparosmunka. Ügyes castinggal, ahol van jó csaj, csúnyácska csaj, dadogós csaj (akiről később kiderül, hogy nem is dadog igazából), béna srác, macsó srác… szükséges hozzávalók. De nem csak ők. Van például egy kerekes székes fiú, az éneklő és táncoló (!) kórusban, aki a maga természetességével vesz részt a produkciókban – gyönyörűen énekel, helye van a koreográfiában a „begördüléseinek”, és ami nagyon fontos, nem akarják sem túl-, sem alulpozicionálni a tényt, hogy ő mozgássérült. Igen, van olyan rész, ahol a kórus az ő speciális utaztatására (majd a próbateremben szükséges rámpákra) gyűjt, de olyan is, ahol teljesen hétköznapi kamaszként vall szerelmet, külön kitérve ugyanakkor a tényre, hogy nem pontosan deréktól lefelé béna, hanem kicsit lentebb kezdődik a demarkációs vonal, tehát egy kulcsfontosságú testrésze igenis működik. Remélem, érthetően körülírtam… a lényeg, hogy nem bohóc, de nem is éteri mártír, hanem úgy viszonyulnak hozzá, ahogy azt hitem szerint minden, valóban fogyatékkal élő szeretné: természetesen, és csak a szükséges empátiával.

Ez már a mélyebb része a sorozatnak, ahogy a meleg srác is, mert ilyen tagja is van a kórusnak. Vékony jégen tipeg a való életben is meleg Chris Colfer által alakított figura, de sikerül neki: úgy involválja a meleg sztereotípiákat, hogy sosem bántó, sosem bunkó, de mégis viccesen, és az életből ismerősen nyafka és piperkőc. Úgy ismerhetnek magukra a lányosabb fiúk, hogy nem érzik megbántva magukat (a maszkulin, szőrös-bőrös melegeknek persze nem ez a sorozat való, ők inkább nézzék a Discoveryn az Amcsi motorok című műsort, ott találhatnak idolra). Okosan és viccesen veszik végig egy meleg kamasz tipikus problémáit és döntéseit a homoszexualitása felismerésétől, megvallásától a reménytelen, majd viszonzott szerelemig. Szép példa, ahogy az egyébként nem túl bonyolult, de nagyszívű, autószerelő apuka reagál – ahogy minden hasonló helyzetben lévő szülőnek kéne: féltő szeretettel és elfogadással veszi tudomásul a helyzetet.

Szintén említést érdemel az a húzás is, amivel egy terhes tiniszereplőt is beemeltek a sorozatba. Egyszerre egy felemelt mutatóujj, miszerint kedves gyerekek, vigyázzatok magatokra, védekezzetek; és tanítás arról, hogy nem lehet attól vége az életnek, ha ez mégis megtörténik. Nem az elviselhetetlenséget, megoldhatatlanságot sugallják, de bemutatják a problémákat, a nehézségeket. Itt is sokszor abszurd, gyerekes, vicces, de mégis elgondolkodtató csavarok vannak.
Az egyik meggyőző elem tehát az, ahogy a „nagy” dolgokat okosan, de mégis felelősen kezelik. A másik pedig a zene. Kifejezetten érett, minőségi betétek egy tinisorozatban ritkán bukkannak fel – itt viszont az idő előrehaladtával arányosan javul a teljesítmény, komoly produkciók állnak fel. A személyes kedvencem egyébként a siketek „jelelő” kórusával közösen előadott Imagine, amit valószínűleg maga John Lennon is autentikus és értő feldolgozásként üdvözölne. A Facebookon nem egy ismerősöm posztolta ki az adás után a videót azzal, hogy tinisorozaton most először érzékenyült el sírósra.
Én? Én nem, én kemény vagyok.

Szóval tényleg, minden részben van egy-két olyan dalbetét, amiért érdemes megnézni. Ez az egyik fontos érv a Glee mellett, a másik pedig a már említett könnyű, de mégis okos sztori. Ja, igen, és a rajongók: szerintem ezt a sorozatot a normális emberek nézik, jelentsen ez bármit is.

Tipp: a Hivatalos néző korábbi tévékritikáit összegyűjtöttük egy blogba. Itt olvashatod! »

Tévéműsor a neten: nlc.hu/tvmusor »