Frei Tamás: Mindenhol ott vagyok

Rádiózott, tévézett, Pulitzer-díjat kapott, sőt a Dossziék sikere révén a Magyarország legjobb televíziós riportere címet is kiérdemelte. Két éve felhagyott a műsorkészítéssel és Nizzába költözött a szerelméhez. Onnan irányítja kávéházait, s közben megírta élete első regényét, A megmentő címmel. Konspirációs thrillerjében ezúttal a kulisszák mögül mutatja meg azt a világot, amit az olvasó a hírekből és a dossziékból ismer.
 
– Mi visz rá egy sikeres televízióst arra, hogy szerződést bontson egy országos kereskedelmi csatornával, és egy addig ismeretlen műfajba kezdjen?  

– Komplex a történet, három-négy irányból tudok válaszolni rá. A regényírás régi álmom volt. Amerikában – ahol az újságírást tanultam – jellemző az, hogy a hozzám hasonló területen dolgozó tévések 35-40 éves koruk körül előrukkolnak egy regénnyel. Például az egyik kedvenc szerzőm, Alex Berenson is Afganisztánt és Irakot megjárva jött rá, hogy a közlésvágya szétfeszíti azt a terjedelmet, amit a New York Times biztosít számára. Ahogy jártam a világot és korosodtam, én is azt éreztem, hogy egyre több mondanivalóm van.  Ehhez képest – a médiapiac törvényszerűségei miatt – egyre egyszerűbb nyelven kellett szólnom a tévénézőkhöz a rendelkezésemre álló havi 50 percben. Közben belevágtam a kávéházas üzletbe is, és a szabad óráimban próbáltam összerakni a regényt, de nem jutottam egyről a kettőre. Három elem volt tehát az életemben, és beláttam, hogy ha könyvet szeretnék írni, ki kell iktatnom valamelyiket.

Jó fél évig rágódtam, majd egyszer csak minden jel arra mutatott, hogy a televíziózással kell felhagynom. Épp nem jöttem ki túl jól a csatorna vezetésével, a kávéházak viszont jól működtek, kicsit már belefásultam az állandó utazgatásba, új kihívásra vágytam, ráadásul a párom is külföldön élt. Ami pedig a műfajt illeti, nem éreztem újdonságnak. Ugyanazzal az eszköztárral dolgoztam, mint a Dossziéknál. Az amerikai egyetemen elsajátított karakterépítést, drámastruktúrát, cliffhangert (= függőben hagyott cselekmény – a szerk.) ugyanúgy kell alkalmazni egy dokumentumfilmnél, mint egy regénynél vagy egy szappanoperánál. A könyvem cselekménye is azokból a tapasztalatokból építkezik, amiket a műsoraim készítése során szereztem, de sosem mondhattam el a nézőknek. Erre jó a valóság alapú konspirációs thriller, amelynek segítségével a fiktívnek nevezett miniszterelnök szájába adhatom azt, amit az igazi nem akar elmondani. Így végre megmutathatom a világot, mert száz országot bejárva most már sejtem, hogy milyen.

– Értem, hogy nem élted meg éles váltásként, de a regény mégis egy sokkal érzelmesebb, romantikusabb műfaj, mint amikkel eddig foglalkoztál.

– Tudom, hogy sokakat meglep, hogy van a történetben egy szerelmi szál. Az az igazság, hogy a képernyős imázsom jóval szigorúbb volt, mint amilyen én valójában vagyok, de csak azért, mert a műfaj keretei ennyit engedtek meg. Persze azon belül is lehettem volna egy fokkal érzelmesebb, de a televíziózásban nagyon angolszász-orientált vagyok. Egy kicsi, posztkomcsi országból jőve mindig a teljes képet akartam látni és a nagyobb összefüggéseket megmutatni, így a latin, empatikusabb világ kimaradt. Erre egyébként mostanában döbbentem rá, amióta a francia–olasz területen élek. Talán az is benne volt a regényírásban, hogy kicsit frusztrált az a disszonancia, ami a valódi énem és a tévénézők által rólam alkotott kép között van. Az ismerőseim alapvetően laza és vicces fickónak tartanak, de a párom is sajnálta, hogy nem láthatják a nézők azt az oldalamat, amelyik képes megkönnyezni egy wimbledoni döntőt.

– Miért Nizzát választottad a könyvíráshoz?

– Mindenképp olyan regényt szerettem volna írni, amelynek magyar szereplői vannak, de a nagy része nem Magyarországon játszódik. Ahhoz pedig, hogy vissza tudjam adni a helyszín finom nüanszait, azt gondolom, nem elég egy-két hétig ott tartózkodni. Másrészt a párom, Zsanna sminkes és grafikus, akit a munkája most odaköt, harmadrészt a kávéházaimat interneten és telefonon gyakorlatilag bárhonnan irányíthatom.

Tehát nem azért mentem Nizzába, hogy a főhős ott élhessen, hanem azért él a főhős ott, mert én ott lakom. Ha Zsannának most Madridban lenne munkája, akkor valószínűleg a magyar származású főhősöm is Madridban élne, és onnan jönne haza. Persze a kávéházas életem szempontjából is ideális ez az olasz–francia közeg. Járom a Cote d’Azurt, tanulom a kávépörkölés tudományát, kóstolom a különleges süteményeket, és minden receptet, tapasztalatot hazahozok.

– Visszajöttök valaha Magyarországra?

– Nem tervezünk, majd alakul. Most sokat járkálok haza, mert a gyerekeim itt élnek az édesanyjukkal. Remélem, minél nagyobbak lesznek, annál többet lehetnek majd velem, elvégre az unióban nincs akadálya annak, hogy akár ott járjanak iskolába. Most másfél éve élünk Nizza mellett. Mire tökéletesen magunkévá tesszük a nyelveket, a kultúrát, az építészet és az emberi lélek rejtelmeit, az öt-hat év. És akkor még nem beszéltünk a borok, a sajtok vagy a pástétomok különleges világáról, ami szintén nagyon érdekel. Nagyon mély és érdekes hely ez, de mindketten olyan típusú emberek vagyunk, akik folyton új impulzusra vágynak. Dél-Afrikában forgattam egy kávéházban, ahol egy cukorkán olvastam azt a közhelyesnek tűnő gondolatot, amit nagyon helytállónak gondolok: „Az élet nem arról szól, hogy hova akarsz elérni, hanem arról, hogy milyen élményeket gyűjtesz az út alatt.”

– Létezik, hogy egy ilyen sikeres ember nem tűz ki célokat magának?

– A Café Freit az üzlettársaimmal az amerikai típusú vállalatvezetési mechanizmus alapján működtetjük, amely szerint meg kell határozni, hogy mennyi kávéházunk és hány alkalmazottunk lesz, vagy hány kiló kávét szerzünk majd be öt, tíz, tizenöt év múlva stb. Na ez nekem tökéletesen elég. Frei Tamásnak, az újságírónak és magánembernek nincsenek ilyen típusú tervei.

– Pár éve azt nyilatkoztad, hogy még nem vagy kész szakmailag.

– Most sem vagyok kész, sosem leszek kész. Minden szakma változik. Mindig van mit tanulni, fejlődni.

– Akkor úgy kérdezem, hogy mikor leszel elégedett?

– Tökéletesen elégedett? Soha. Jó pillanatok vannak az életben. Most például bementem egy könyvesboltba, ahol tizenhatezer könyv kapható. Megláttam az enyémet a sikerlista élén, és elérzékenyültem.

– Az, hogy 44 éves korodra több dolgot tettél le az asztalra, mint más egy egész élet alatt, azt gondolnám, elégedettségre ad okot.

– Lehet, és mégsem élveztem ki a sikert. Hibáztam e tekintetben, és ma már sok mindent másként látok. Az idő kezd a legértékesebb lenni. Nem számoltam vele 30 éves koromban, csak száguldoztam fel s alá. Most, 44 évesen, ha belenézek a tükörbe, hajlamos vagyok azt gondolni, hogy fiatal vagyok, de néha azért átfut az agyamon, hogy már csak 10 aktív évem van. Tudom, hogy nyugodtabban kellene élni, igyekszem is tudatosan megélni a sikeres pillanatokat.

– Térjünk vissza a könyvre. Az újságíróknak azt tanítják, hogy mindig képzeljenek maguk elé valakit, akihez írnak. Neked volt ilyen célszemélyed? Egyáltalán felmerült benned, hogy nőknek vagy férfiaknak szánod a regényt?

– Nem volt konkrét személy, de mivel statisztikailag a televíziónézők között az átlag fölött voltam kedvelt a 30 és 50 év közötti nők körében, nyilván nem akartam olyan regényt írni, ami ennek a közönségnek ne tetszene. Egy könyvnél 30-40 ezer olvasó már szenzáció, vagyis jó esetben minden harmincadik, negyvenedik tévénézőm olvassa majd a regényt. Épp ezért úgy voltam vele, hogy ha már úgysem jut el olyan sok emberhez, cserébe hadd írjak azt, amit akarok.

– Maradt még olyan, amit kiírnál magadból?

– Egyrészt igen, másrészt folyamatosan gyűjtöm az új inspirációkat. Szövevényesen élem az életem. Tudósítok  egy lapcsoportot, főként azért, mert 19 országban jelennek meg, így mindenhova be tudnak akkreditálni. A cannes-i filmfesztiváltól elkezdve a milánói divathéten át a Monte Carló-i teniszversenyig mindenhol ott vagyok. Múltkor például épp egy ilyen versenyen figyeltem a díszpáholyban ülő Albert herceget, Linda Evangelistát, a mellettem ülő nőt, ahogy eszi a zsemlét. Gyűjtöttem az impulzusokat és el is döntöttem, hogy a következő regényemben helyszínként ez biztosan szerepel majd. A második könyv egyébként Torino, Milánó és Genova térségében játszódik majd, ezeket fogom most intenzívebben terepszemlézni. Aztán az is előfordulhat, hogy lakást cserélünk; valaki eljön Nizzába Rióból, mi meg odaköltözünk, és a következő főhősöm Rióban fog élni. El tudom képzelni, hogy lehet íróként izgalmasan élni, de ehhez az olvasóknak is szeretni kell azt, amit csinálok.