Anya csak egy van – de néha elmehet továbbképzésre

Tanulságos reality fut a Viasaton hétköznaponként 17:00 órakor. A Feleségcsere (Wife Swap) nem operál látványos díszletekkel, trükkökkel és kivételes színészi teljesítményekkel; a hátteret hétköznapi amerikai családok otthonai adják, a konfliktusok a mosogatás, az asztali áldás, a gyerekek iskolai teljesítménye körül sűrűsödnek. Egyetlen ponton nyúltak bele a családok életébe: egy időre „helyet cseréltek” az anyukák, a másik, korábban számukra ismeretlen család életét próbálják élni, majd szervezni. Innentől pedig csak a szerkesztők tehetségén múlik, hogy milyen konstellációk állnak fel; a redneck família találkozása a városi anyukával, a szentfazék apuka ütközése a hippi mamával… a hasonló ügyek mindig érdekesek.

A koreográfia egyszerű: két, markánsan különböző család anyukái helyet cserélnek – az új otthonban eleinte csak szemlélődnek, felmérik, hogy hogyan működik a társaság, majd a következő fázisban a saját értékeik, elveik és szokásaik mentén próbálják átrendezni az új család életét. A végén a négy szülő együtt próbálja értékelni a történteket; a „visszacserélt” családokhoz még pár hét elteltével visszatér a kamera, megtapasztalni, változott-e bármi az élmény hatására.
Volt ennek a próbálkozásnak magyar verziója is, Anyacsavar címmel, de ne vesztegessünk rá több szót: méltatlan volt az eredetihez.

Az eredeti viszont elgondolkodtató. Adottnak és öröknek veszünk szerepeket, melyekre ez a műsor is bőségesen szolgáltat példát: anyu halálra dolgozza magát, anyu semmit nem tesz, anyu kiválóan főz, anyu borzalmasan főz, anyu borzalmasan szigorú, anyu bármit megenged – és még sorolhatnánk. Aztán az iskola helyett otthon „oktatott” (tippelek: otthon is szült) gyerekekhez megérkezik egy értelmiségi család anyukája, és kideríti, hogy a gyerekek házi, barkács jellegű tanítgatása többévnyi lemaradást eredményezett a hivatalos, iskolai menetrendhez képest. Vagy jön egy öntudatos nő, és hamar közli a zsarnok férjjel, hogy a feleség és a cseléd bizony nem rokon értelmű szavak. Esetleg egy szerető, gondoskodó mama váltja fel az eddig parancsolgató női őrmestert, és a gyerekek hirtelen megtapasztalják, hogy milyen szeretve lenni.

Ezek és még sok-sok más is megtörténtek a műsorban. Korábban csak 4-5 ember, egy adott, zárt közösség, egy család tagjai által gyakorolt, de sokszor még általuk sem tudatosan vitt szerepek lepleződnek le a bekerülő „új anyuka” által. Mindez pedig van olyan fontos és segíthet annyit, hogy minél többen megtapasztalják, akár csak a tévén keresztül is.

Amennyire meg tudom ítélni, nem árt, nem káros a kísérlet. Nem állítják sosem, hogy a cserével valamelyik családnak deklaráltan „jobb lesz”, okosan tálalják a történteket; sőt már okosan is párosítják a családokat. Nyilván csak ártana egy duplán munkanélküli szülőkkel felálló, szakadt és nyomorgó család életébe beemelni egy milliomos feleséget, aki pár hétig mindent megvesz a platina hitelkártyájával, majd lelép, vagy egy súlyosan diszfunkcionális és egy szerető közösség olyan összekeverése, ahol az lehet a „szerencsétlenebb” család konklúziója, hogy jobban járnának az új anyuval. Ilyen végkövetkezetés ugyanis sosincs, sokkal inkább ennek az ellenkezője. Mindenki örül, hogy visszakapja a saját családját, a saját anyukáját, mindenki ragaszkodik a szeretteihez, ebben nincs vita, nincs változás. Inkább az a fontos, amit addig tapasztal, és amire ebből jut.

Nem mindenki ismeri be persze, amit látott. Az összegző „összeülés” során is előfordul, hogy valaki tovább hazudik magának, miszerint minden rendben, csak a másik látta rosszul, csak ő téved. De a jellemző nem ez, hanem az addigi hibák szelíd korrekciója – annak beismerése, hogy az „apa mosdik, anya főz” tarthatatlan hozzáállás, hogy a kamaszlány úgysem fog a huszonegyedik születésnapjáig szűzen a szobájában hímezgetni és imádkozni, és hogy a már most is borzalmasan kövér, agresszív kisfiúból egy életveszélyesen dagadt és mentálisan sérült felnőtt lesz, ha így folytatják a nevelését.

Persze ez is egy show, itt sem hagyhat nyugton a kétség, hogy valamelyest „rásegítenek” egy-egy konfliktusra. Szeretném hinni, hogy az egyik részben például az új anyuka csak a műsor kedvéért kocsikáztatta el a még fiatalkorú „új lányát” egy tetoválószalonig, és akkor sem hagyta volna, hogy valamit a kislányra varrjanak, ha nem állítja le őket az apuka. Szeretném hinni, hogy kamera hiányában, a „szereplési kényszer” nélkül nem lenne olyan ijesztően durva „King Curtis”, hogy csak produkálja magát a stábnak – ahogy a színleg ultrakeresztény, valójában velejéig gonosznak tűnő asszonyság is, remélem, csak a tévé miatt pakolt rá az őrjöngésre egy lapáttal.

Ami biztos, hogy egy ilyen élmény után egy szerető családban igenis jó rácsodálkozni a „saját” anyukára, újra megörülni, hogy ő az, aki, és megtartva mindent, ami jó volt, esetleg változtatni is. Anya csak egy van – de néha neki is, meg a családnak is jót tehet egy ilyen továbbképzés.