A napokban jelent meg magyarul Natascha Kampusch 3096 nap című könyve. Ebből az alkalomból a Bécsben élő lány exkluzív interjút adott a Szabad Földnek. A kérdéseket Borzák Tibor tette fel.
„A világ, amelybe visszatértem, már nem az volt, amit egykor elhagytam – és már én sem voltam ugyanaz az ember. Soha többé nem lehetek az, aki korábban voltam, soha többé.“
– Miről álmodik manapság? Álmodik egyáltalán?
– Ma már ritkábban álmodom a fogságomról, sokkal inkább azokról a teljesen normális dolgokról, amelyek fontosak egy 23 éves nő életében.
– Mi a fontos önnek?
– A család, a barátaim. És egy békés, értelmes élet.
– Színésznő szeretett volna lenni. Még most is?
– Mindeddig meglehetősen gyakran álltam a kamera előtt, és nem izgatott a kísértés, hogy színésznő legyek. A színészek ugyanis más embereket játszanak, én viszont önmagamat alakítom.
– Mi volt az első kívánsága a szabad világban?
– Nyugalom és elengedettség. Amennyi csak lehetséges.
– Szüleivel rendeződött a viszonya?
– Igen. Jó kapcsolatom van velük.
„Azt hittem, azzal, hogy a nyilvánosság elé lépek, visszaszereztem a saját történetemet. Csak bizonyos idő elteltével fogtam fel, hogy ez egyáltalán nem sikerült. A körülöttem felbolydult világ valójában nem velem foglakozott. Egy rettenetes bűncselekmény révén közismert személy, amolyan prominens »celeb« lettem. A tettes meghalt – nem létezett Priklopil-ügy. Én voltam az ügy: a Natascha Kampusch-ügy.“
– Megmenekülése után hatalmas médiacirkusz tört ki. Mi volt ebben az elviselhetetlen?
– A médiacirkusz elsősorban annak a jelenségnek szólt, amit egy feltámadt ember személye jelent. Sok mindent közönyösen fogadtam, kivéve a kellemetlen, közvetlen támadásokat.
– Mi volt a legfájóbb?
– Mindig fájdalmas az a primitív reakció, amely a megszilárdult tapasztalatból eredő ítéletből származik. Az ember a megszokás rabszolgája, és soha nem akar eltérni az egyszer lefektetett illemtantól: aki áldozat volt, az mindig is áldozat marad, és nem lehet más, mint egy tragikus, szenvedésekkel teli szerep képviselője. Az áldozatok vagy együttérzést váltanak ki, vagy megkövezik őket – mindig az adott emberek tetszése szerint.
– Még ma sem akarják megérteni, hogy a saját szabályai szerint szeretne élni. Miért ez az ellenállás?
– Mert mindenkiben ott rejlik a csírája annak, hogy társtettes legyen. A bennünk titokban megbúvó tettes vagy bűntárs nem szereti, ha az áldozat is képes önálló cselekvésre vagy gondolkodásra.
– Könyve kapcsán megint reflektorfénybe került. Ügyesebben kezeli a népszerűséget, mint régebben?
– Soha nem éreztem, hogy ügyes vagyok, amikor elköteleztem magam az igazság oldalán. De ezt kevésnek érezték egyesek.
„Testi erőszakkal a tettes nem képes megtörni. Ha úgy vonszolt le az odúmba vezető lépcsőn, hogy minden egyes foknál bevertem a fejemet, és a bordáimon zúzódások keletkeztek, nem én voltam az, akit a sötétben a padlóra lökött. Ha a falnak nyomott, és úgy fojtogatott, hogy elsötétült előttem a világ, nem én voltam az, aki levegő után kapkodott. Mert már nagyon messze jártam, olyan helyen, ahol még a legdurvább rúgásaival és ütéseivel sem tudott elérni.
| Rendeld meg a könyvet a Polc.hu-ról. Katt a képre! |
– Fogságában naplót írt. Milyen érzéssel olvassa újra?
– Mintha valamiféle aszott gyümölcs lenne. Az íze és az illata megmaradt, de a mérete jelentősen csökkent. Mindez már számomra is történelem.
– Nehezen szánta rá magát a könyv megírása?
– Ebben az esetben nem elsősorban arról volt szó, hogy egyfajta regényszerű olvasmányt kínáljak a közönségnek. Sokkal inkább arról, hogy megszülessen egy olyan írás, amely képes valamennyire gátat szabni a szadizmusról és az összeesküvésről szóló találgatások és kiagyalások áradatának. És ezt csak egy olyan személy volt képes megtenni, aki maga élte át a saját történetét.
– Terápia az írás? Egyfajta szublimáció, ahogy Sigmund Freud gondolja?
– Én még a bevásárlócetlikre is írok… De komolyra fordítva a szót: az írás természetesen lehetőséget teremt a szublimálásra. De persze az én esetemben fennáll a kockázata, hogy félreértenek. Ha már Freudot említi, az én történetem persze izgatja a pszichoanalitikusokat, de ők elsősorban a tettessel foglalkoznak és a válaszokat keresik.
– Sokan nem értik, miként tud ennyire nyíltan és őszintén beszélni a borzalmakról. Mit gondol erről?
– Ezek az emberek olyan világban élnek, amely nem érintkezik a szörnyűségek birodalmával. Én is ilyen világban szeretnék élni. De az én világomban léteznek fények és sötét árnyékok is.
– Íróként most debütál. Miben különbözik más íróktól?
– Most először írok a saját élményeimről. Ha kedvem lenne még mást is írni, akkor feltehetően nem lenne néven nevezhető különbség köztem és a többi író között.
– Óriási siker a könyve. A toplisták élére került, számos nyelvre, így magyarra lefordították. Milyen véleményeket hall?
– Nem érzem, hogy sikeres vagyok. De azt érzem, hogy egy új kezdet küszöbén állok, és ez már magában foglalja a sikert.
– Folytatja az írást?
– Nem tartom lehetetlennek.
„Szökésem után így szólt az egyik főcím a tettesről: „A szexuális vadállat”. (…) A tettes sok tekintetben valóban vadállat volt, és sokkal kegyetlenebb, mint azt egyáltalán képes elképzelni az ember – de e téren nem bizonyult annak. Természetesen itt is olykor túlkapásokra ragadtatta magát, amelyek éppúgy részévé lettek a mindennapos zaklatásoknak, mint a rúgások a sípcsontomba, az ökölcsapások, a pofonok. De amikor odafönt a házban éjszakánként magához kötözött, nem szexről volt szó. A férfi, aki a pincébe bezárt, vert és éheztetett, ilyenkor odabújást, fészekmeleget akart. Egy kis pihenőt, támaszt az éjszakában.”
– Maradtak titkai? Olyanok, melyek csak az öné, és soha nem fog beszélni róluk?
– Vannak titkaim, és meg is van az okom, hogy miért nem szeretnék róluk írni. De feltehetően minden ember ugyanígy gondolkozik erről.
– Milyen tárgyi „emléket” őriz a pinceodúból?
– Csak saját magamat!
– Miért akarta megfejteni elrablója, Wolfgang Priklopil személyiségét?
– Természetesen engem is érdekelt, hogy megtapasztaljam, hogyan működik Priklopil házon kívül, a külvilágban. Hogy „normális” körülmények között milyen ember. Hogyan hat másokra. Kevesen vannak, akik beszélhetnének erről. De ők hallgatnak.
|
|
– Érez sajnálatot iránta? Valamiféle együttérzést?
– Szánom őt és együtt érzek azzal az emberrel, aki nem volt képes kihasználni azt a csodálatos lehetőséget, amit az élet jelent. Már akkor a tragikus véget választotta, amikor elrabolt.
– Létezik megbocsátás?
– A megbocsátás mint elvont fogalom mindig is létezett. De ön nyilván arra gondol, hogy én magam megbocsátottam-e. Nézze, Priklopil halott. Megbocsátok neki, de ez már nem segíthet rajta. A megbocsátásnak mindig segítőkésznek kell lennie, mind a tettes, mind az áldozat számára.
„Működésbe hoztam egy bombát. Égett a gyújtózsinór, és már nem volt lehetőség eloltani. Az életet választottam. A tettesnek csak a halál maradt.”
(Az idézeteket Natascha Kampusch 3096 nap című könyvéből válogattuk a Scolar Kiadó engedélyével. Köszönet Bán Zoltán Andrásnak a német tolmácsolásért.)
A cikk szerzője: Borzák Tibor, megjelent a Szabad Földben és a Vasárnapi Hírekben.
Forrás: Polc.hu »