Igazi felnőtt szórakozás: Gengszterkorzó

Martin Scorsese a hitelesítő bélyeg, ha az amerikai maffia kialakulása, az ezerkarú polip gigantikussá növekedése a téma. A Boardwalk Empire (nálunk: Gengszterkorzó) olyan sorozat, amely méltó az idős rendező e témában forgatott korábbi alkotásaihoz. Az 1920-as években Atlantic Cityben játszódó széria elképesztően hiteles, akár a környezetet, akár a szereplőket és konfliktusokat vizsgáljuk.
Érdemes is kicsit megállni, mielőtt a tartalommal foglalkozunk, mert ez az egyik legnagyobb meló a Gengszterkorzóban. Míg egy napjainkban játszódó sorozatnál elég lemenni az utcára, bemenni egy kávézóba vagy modern lakásba, és kész a háttér, addig itt minden egyes felvétel előtt egy 90 évvel ezelőtti, korhű környezetet kellett felépíteni. Ha csak a kirakatok előtt mennek el a főszereplők, ha csak átmennek egy szobán. Scorsese ebben is maximalista volt: külön jelentőséggel bíró epizód a szegény család első porszívója (amit a feleség eleinte nem használ, hanem továbbra is söpröget, mert „a gép túl hangos, és megijed tőle a gyerek”), autentikus boltbelsők, divatszalonok adják a kulisszát a cselekményhez. Kilencven évvel ezelőtti fazonú fehérneműben korhű zenére korhű frivol revüt láthatunk a félmeztelen kurtizánoktól (szerencsére ők nem 1920-as évjáratúak). Minden passzol, és már csupán csak azért is érdemes lenne nézni, hogy amolyan időgépként az első világháborúból tápászkodó Egyesült Államok hétköznapjaiba láthassunk.

De az akkor csak egy jó dokumentumfilm lenne, ez pedig kőkemény maffiasorozat. Az amerikai kezdeteknél kapcsolódunk be a történetbe: éjféli visszaszámlálás, majd törvénytelen pezsgő pukkan, koromfekete lufik tömege száll alá, és hatályba lép az intézményesített ostobaság – tilos az Amerikai Egyesült Államokban „alkohol, brandy, whisky, rum, gin, sör, világos sör, barna sör és minden égetett, borszerű vagy erjesztett szeszes ital, folyadék vagy összetevő” fogyasztása. Másnap elindulnak az illegális alkohollal megrakott járművek a „száraz államok” felé; hátsó sufniban, padló alá rejtett zugfőzőben kotyvasztják a pocsék lőréket. Törvényi tilalom, nagy haszon, tömeges igény a tiltott dologra – ebből nő ki és táplálkozik a maffia.

Még egy dolog kell hozzá: gátlástalan kézben összpontosuló politikai hatalom. Ez maga Nucky Thompson, a megyei kincstárnok. Korrupt, kétszínű, töményen machiavellista figura, aki epizódról epizódra sodródik a törvény és a bűn határmezsgyéjéről a maffiavilágba. Mindig tudja, kit kell lefizetni, kit jutalmazni, kivel lehet kiegyezni és kit kell örökre kiiktatni. Steve Buscemi jutalomjátéka, teljesen rá szabott szerep, minden gesztusa, arckifejezése közelit ér. Magasan kiemelkedik a többi szereplő közül (nem véletlen, hogy magányosan álldogál a film gyönyörűen komponált főcímében – ez tényleg az ő sorozata), de kiválóan teljesítenek a többiek is.

A Jimmy Darmodyt alakító Michael Pittre először Bertoluccinál figyeltem fel, de akkor még csak egy újabb meztelenkedő szépfiúnak tűnt – itt viszont egy zűrös, sokszor lúzer, sánta, de folyamatosan keményedő, kérgesedő fickót alakít, partnere Busceminek a jellem(vissza)fejlődésben. Sőt, ha már változás: kiválóan követhető az is, ahogy a szicíliai citromligetek elfoglalását még gatyában, dupla csövű vadászpuskával, parasztbűnözőként végrehajtó maffiózók az Újvilágban szépen szabott öltönyökbe öltözve, „mellékanyarodásos” kivégzéséket végrehajtva formálódnak a mai maffiózó-sztereotípiává.

És ahogy az igazán jó sorozatoknál lenni szokott, itt sem fekete-fehér a képlet: a gonosznak is van gyengéje, jó tulajdonsága, és a jó se igazán jó, az alkoholtilalom betartására verbuvált új ügynökök sem szentek. Van Alden ügynök egy igazi beteg lelkű állat, kínvallatásokkal, törvénysértésekkel üldözi a szesztilalom megszegőit. Szinte ugyanolyan bűnöző, mint azok, akikre vadászik.

Rengeteg indok van arra, hogy a Gengszterkorzó rendszeres nézői legyünk, de itt most csak a nagykorúakról beszélek, ugyanis vérben, erőszakban és nemi szervekben nincs hiány a képernyőn; végtére is ez nem az Én kicsi pónim, hanem egy maffiasorozat – szóval a tizennyolcas karikát tessék elhinni, nem a túlzott óvatosság miatt rakták oda. Ott van indoknak a rengeteg kiváló karakter, köztük a végre kellőképpen antipatikussá és utálhatóvá formált Al Capone, aki a sorozat elején egyszerű sofőr, majd a szemünk előtt küzdi fel (vagy le) magát komoly bűnözővé. Ott vannak a kulisszák, amelyeket önmagukban is érdekes a tévén keresztül végigjárni – Scorsese az igazán autentikus felvételek kedvéért újra felépíttette 150 méter hosszan Atlantic City korabeli tengerparti korzóját és épületeit.
Sőt ok lehet az a tudás is, amivel megtöltik az autentikus kereteket; egy izgalmas történelemóra. A nők szavazati jogának megadása, korabeli (az egyik oldalon undorítóan hímsoviniszta, a másikon még sokszor szükségszerűen naiv és ostobácska) érvekkel, a világháborús trauma és Amerika világhatalommá válása, a nem is olyan régen felszabadított színesbőrűek útkeresése… egyenként is leülnék ezek miatt a tévé elé.

A Gengszterkorzó egy erős, érett, elegáns sorozat, igazi felnőtt szórakozás. Aki ezt igényli, az most megtalálta az új kedvencét.