| Vásárlás pasival |
Nem vágyom arra, hogy azt mondják „gyere, itt van két jegy, menjünk a Shakira-koncertre”, vagy hogy „elviszlek az Operába”. Nincsenek ilyen extra igényeim, sőt a kisebb szabású, találékony dolgoknak sokkal jobban örülök: például piknikezés a Margit-szigeten (jó, nem télvíz idején), romkocsma-látogatás. Számos ötletet lehetne még sorolni, de akkor megint ott tartanánk, hogy én adok tippeket a férfiaknak, és nem ők találják ki, hogy milyen programot csináljanak, azaz hova hívják el a szeretett vagy kiszemelt lányt.
Számtalan kapcsolatomban – és barátnőim kapcsolatában – találkoztam már azzal a problémával, hogy megvolt az első randi, majd a második, és utána úgy állt a dolog, hogy a pasinak fogalma sem volt, mivel töltsék legközelebb az időt, vagy egyszerűen meg sem próbálta megerőltetni magát, hanem a lányra bízta az egészet. Mindezt intézte esetleg a „drágám, azt csináljuk, amit te szeretnél” mondattal. Persze ez lehet kedvesség is, de amikor ezt már nem először hallod ugyanattól az illetőtől, akkor inkább az jut eszedbe, hogy a pasit vagy marhára nem érdekli, hogy mit csináltok, vagy semmi ötlete nincs, esetleg szimplán tutyimutyi.
Mára, korábbi tapasztalatokból kiindulva eljutottam arra a pontra, hogy egy-két találkozás után el is mondom – vagy akkor, amikor az első „azt, amit te szeretnél…” típusú utalást érzékelem –, hogy annyira nem értékelem, amikor állandóan nekem kell programot kitalálni. Mert jó, ha kedvesek, és néha az van, amit én szeretnék, de egy idő után azt érzem, ez másról szól. És ez nem vonz. Elég sok mindent találok ki, és kell megszerveznem munkaidőben, a magánéletemben végre egy picit nő lennék, és hagynám, hogy más döntsön helyettem.
Bár azt is elismerem, velem például olyan szempontból nem könnyű, hogy moziba nehéz elvinni, mert szakmai ártalomként majdnem az összes, nagy forgalmazónál kijövő filmet látom. Mással pedig biztos más típusú ilyen probléma van. De azért más lehetőségek is lennének. Csak egy picit gondolkodni kellene, meg odafigyelni a másikra, hogy tudjuk, mi az, ami érdekelheti. Az elején pedig kérdezni kell.
Számos különböző korú, más-más élethelyzetben lévő, más-más kultúrkörből származó férfi esetében futottam bele ebbe a problémába, harminc évem randizós évei során. Az egyik kedvenc és visszanézve legviccesebb történet a múltamból – ha már fent a számos kapcsolatot említettem, akkor egyet megosztok veletek – egy olyan sráchoz kötődik, akit munka kapcsán közvetve már ismertem, végül randit szerveztünk. A történet egészen gyors ívűre sikeredett, bár hozzá kell tenni: nem csak a programok miatt, más bibi is volt.
Rövid kapcsolatunk ezen az estén kívül azt hiszem még négy találkozást ért meg. Mindig én találtam ki a programokat. Az egyik alkalommal ajándékot is hozott. Aminek elvileg ugye örül az ember lánya… Ennek azonban nem tudtam örülni: miután becsuktam a szemem, a kinyújtott kezembe helyezte az ajándékot. Az alapján, ahogy a kezemhez ért a dolog, elképzelni sem tudtam, hogy mi az. Majd kinyitottam a szemem és megláttam: egy pár kék bébizokni feküdt benne. Emberünk pedig nagy mosollyal mondta: „hogy lásd, hogy komolyan gondolom veled”. Köpni-nyelni nem tudtam a döbbenettől. Körülbelül másfél-két hete találkozgattunk. Menekülőre fogtam. Azt az estét végigcsináltam, utána viszont csúnya módon, sms-ben szakítottam. Többet nála nem volt probléma, hogy nem tudja eldönteni, mit csináljunk. Nem akartam több programot.