Két és fél órás élvezetet adott Prince

A koncertre pár perces késéssel érkeztem a szokásos karszalagpara miatt, szóval a Musicology című számnál indultam el, először óvatosan, aztán egyre lelkesebben az irdatlan tömegbe. Mert az volt. Okés, hogy a nézők fele külföldi, sok a francia és a holland, a németek meg időközben biztosan megtanultak angolul, mert német szót nem hallottam. Kérdés, hogy honnan jött az az irdatlan mennyiségű hazánkfia. Merthogy Prodigyre összegyűlünk, az nem kérdés, hanem hagyomány itthon, de Prince Magyarországon azért közel sem akkora gigasztár, mint az államokban. Érdekes módon inkább fiatalok voltak, mint idősebbek, és még rejtélyesebb módon nagyon-nagyon sok férfi, aki láthatóan ismerte a dalokat. Azért persze nők is, akik nélkül Prince mint jelenség értelmezhetetlen lenne.

Ötödikes koromban már volt egy viszonylag rövid, plátói liezonom Prince-szel, aminek azért lett vége, mert Bono kúlabbnak tűnt. (Tudom, tudom, de hát tizenegy voltam.)  Később, már felnőttkoromban valamikor, letöltöttem az (addigi) teljes életművét, és arra jutottam, hogy imádom Prince-t, de csak a Purple raint meg a Batman soundtracket hallgattam sokat, lusta voltam kihalászni a jó dalokat az elrettentő mennyiségű zenéből.

Az első blokk után Prince azt mondta, hogy „ti mind megöregedtek, de én ugyanúgy nézek ki” (mint rég.) Van benne valami: én húsz éve alacsonyabb voltam, mint Prince most, ő viszont most is pont akkora, mint volt anno. Ami viszont tényleg bámulatos, az, hogy az arca is pont olyan, mint bármelyik videóban a nyolcvanas–kilencvenes években. Direkt figyeltem, hogy biztos telenyomatta magát botoxszal, de a homlokát tudja ráncolni. Érdekes. A sminkje tökéletes (fekete szemhéjceruza, lila szemhéjpúder – ha valaki esetleg utánozni akarná). 53 évesen a haja nem ősz, a hónaljkutyától megszabadult és khm… a hátsója is rendben van.

Nincsen fejemben a teljes számlista, de az elején robbant a Kiss: mindenki imádta; a zenészek (nők) mindannyian vokáloznak és számos hangszeren játszanak, Prince hangja pedig tökéletes, elképesztően jól énekel (és gitározik). Ez mondjuk nem meglepő, lévén énekes, viszont az igen, hogy a számok alatt, ha beszél, ritmusra beszél. Sőt énekelve, mintegy a dalba rímekkel beleimprovizálva kommunikál a többi zenésszel és a világítókkal. Ez valami elképesztő, és én is csak azért vettem észre, mert elkezdtem külön erre figyelni. A nyögések és sikolyok is: vagy gondosan tervezettek, vagy Prince egyszerűen zseni.
A The one  után megkérdezte a közönséget: „Ti maradtok még egy kicsit? Én igen.” Naná, hogy mi is maradunk. Mégis hova mennénk, ha Prince a Gold című dalt játssza? („Hungary, this is for you!”)
A Take me with you után egy afro csaj elénekelte nekünk a Dusty Springfield-féle The look of love-ot, amíg Prince levette a vörös bársonyzakóját és átöltözött egy olyan nadrágba, amelynek az egyik szára fekete, a másik fehér. Ezt megtoldotta egy fehér szőcsizmával (talán Burberry): elég kúl. A Cream előtt még volt egy Michael Jackson-feldolgozás is. A Shhh című dalból (is) minden szótagot tisztán lehetett érteni. Vagy a hangosítás bámulatos, vagy Prince artikulációs készsége. A kivetítőn egyre több síró embert lehetett látni az első sorban, komolyan mondom, mint valami Take That-koncerten, csak itt nem tizenhárom éves lányok voltak. A szőrcsizma és a hangulat miatt még az is bocsánatos, hogy az énekes arra kényszerített több ezer embert, hogy azt énekelje, hogy I like funky music. (Rendben, de csak neked.)

A The bird után Prince közli, hogy nem tudja, mi mit csináltunk egész nap, de ő még csak most érkezett, úgyhogy maradna is még egy kicsit. Jöttek a legnagyobb slágerek: Raspberry beret, 1999, Lets go crazy. (Prince a zongorája tetején is tud jól táncolni, de csak majdnem annyira jól, mint Michael Jackson, akivel viszont más problémák voltak – isten nyugosztalja.)
Az utolsó szám, azt hiszem, a Purple rain volt (mármint a ráadások előtt). Nyilván a legtöbben erre vártak, úgyhogy azt, hogy élőben szól a dal, amit aztán tényleg MINDENKI ismer, tényleg csak azzal lehetett fokozni, hogy lila és aranyflittereket szórtak a közönségre, miközben leghátul is ugráltak az emberek. Na jó, ha eleredt volna az eső, az még menőbb lett volna.
A Have a good night, have a good life alatt páran elindultak kifelé, de keservesen megbánhatták, amikor meghallották a When doves cryt, mert addigra a kitartóak már elfoglalták a helyüket. Elhangzott a Nothing compares to you is, melyről megoszlanak a vélemények, hogy Sinead O’Connor énekli-e jobban, vagy Prince, de az biztos, hogy utóbbi írta, úgyhogy akkor énekli el, amikor csak kedve tartja.

A legdurvább viszont a koncert vége volt. Ilyet még életemben nem láttam: a vokalista csaj lemegy a színpadról, majd egy csomó nézővel együtt tér vissza. Az a 15-20 szerencsés flótás, akit felengedtek, a koncert végéig ott táncolt a színpadon. Prince-t már csak elvétve lehetett látni, mert körbetáncolták a nézők, illetve együtt táncoltak, és az egész olyan volt, mint egy klubkoncerten, leszámítva a százkilós szekusokat, akik biztos bárkit kinyírtak volna, ha valami kárt tesz a kis hercegükben. Erről azonban szó sem volt. Ez egy kulturált és békés közönség, azonnal hazament, és azóta is a Facebookon őrjöng tovább, hogy milyen jó volt. És tényleg: annyira nagyon, hogy abban mindenki egyet fog érteni, hogy ez volt a legjobb koncert a Szigeten, pedig az első nap volt, és megkockáztatom, hogy nekem benne van az all time top 3-ban, pedig még legalább 500 koncertet tervezek látni életemben.