Hofi: már intézmény
A közszolgálati televízió hagyományosan a töredékét képes csak produkálni a két nagy kereskedelmi csatorna nézettségének. A 18–49 év közötti korosztály által leginkább nézett harminc tévéműsor közé legutóbb is csak egyetlen köztévés produkció volt képes beverekedni magát: Hofit ismételtek, minimum ezredszer, mégis leültünk és megnéztük újra. Csak egy adat: a milliárdos nagyságrendű költségvetéssel készülő ÖsszeEsküvőket se nézik sokkal többen, mint Hofi Gézát.
Az egykori kőbányai porcelángyári munkás, aki szabadidejében Rózsahegyi Kálmán színitanodájába járt, háromszor is sikertelenül próbálkozott bekerülni a színművészeti főiskolára, végül mégis több lett, mint „csak” egy színész. Intézmény, fogalom, a kollektív tudatot karistoló mester. Mai szóval véleményvezérnek mondanák. Hofi helyettünk és a nevünkben kritizált, méghozzá jellemzően a butaságot, a rosszindulatot, az abszurd alkalmatlanságot, ami annál jobban látszik, minél inkább takargatnák.
Pont ezért kortalan, pont ezért nézik ma is sokan újra és újra: ami ellen küzdött, az kortalan, ahogy a stílus is, amivel műfajt teremtett. Annyit porosodott csak a régi felvétel, hogy az ember magában kicseréli a tulajdonneveket. De egyébként pont olyan hülyék, mint azok, akkor.
Markos–Nádas: múlt idő a szebbik fajtából
Így, közös tulajdonnévvel igazán releváns ez a két figura. Jó másfél évtizednyi korkülönbség, totál különböző háttér és habitus, de mégis kiváló kémia van Markos György és Nádas György között. Markos már ismert, foglalkoztatott színész volt – édesapja, Alfonzó árnyékából kilépve –, amikor az 1982-es Humorfesztiválon a zsűri összepakolta a fiatal, eredetileg zenészként érkező Nádassal. A páros egy bő évtizeden át a magyar humor egyik legsikeresebb intézménye volt. A színpadon egymást is röhögtető, rögtönző, ízes (néha vaskos) stílus volt a védjegyük, a kívánságműsorok, szilveszteri összeállítások stabil szereplői voltak – valahogy a kilencvenes évek második felére fogyott el a spiritusz. Markos György ma már a polgárőrök második embere, több súlyos betegséget is túlélve „civillé” lett, míg Nádas maradt a pályán. A közelmúltig csak egy-egy alkalmi fellépésre vállalkoztak, ilyenkor gyakran Boncz Gézával társulva.
Most a duó megalakulásának harmincadik évfordulója alkalmából újra láthatjuk fellépni a Markos–Nádast, még egyszer összeállnak. De legyünk őszinték, azért a pályacsúcs már messze van időben és térben, a klasszikus Katonadolog fölé már nem fognak nőni. Múlt idő, bár a szebbik fajtából.
A kilencvenes évek elején, klasszikus felfedezési történet végén lett Fábryból hivatásos humorista. A nagy dumájú dramaturg mindig is a társaság középpontja volt, előbb standupolt, mintsem Magyarországon egyáltalán ismerték volna ezt a műfajt. Az egyik ilyen baráti társaságban ott volt Verebes István is, az ő közvetítésével jutott be Fábry Sándor (eredetileg Fábry Péter) a Rádiókabaréba. A tévés szakmát is jó helyen tanulta: az akkori legnézettebb show-műsorban Friderikusz Sándornak írta a poénokat, hogy aztán 1998-ban előlépjen, és elindítsa a köztévén az Esti Showdert. Hamar ki is nőtte a csatornát, egy év után a frissen indult RTL Klubhoz igazolt, és itt vitte sikerre a Jay Leno nyomdokain haladó, egész estés humoros műsort.
Ez a siker mára egyértelműen elkezdett rojtosodni. Kérdés, lehet-e ezt a műfajt ennyi éven át változatlan keretek mellett változatlan színvonalon művelni. Kérdés, képes-e más is arra, mint Hofi, és vinni magával évtizedeken át a tömegeket. Fábrynál mindig is az egyszemélyes elemek vitték a műsort, a beszélgetések kínja pont ugyanúgy látszott a műsorvezető arcán, mint a nézők távirányító felé nyúló kezén. Amíg azonban a történetmesélés működött, amíg szimpatikusabb arányban voltak a Goethéről, illetve a pukizásról szóló poénok, addig a nézők is kitartottak. A legutóbbi évadra azonban már radikálisan megcsappant a nézettség. Ma pedig nem tudni, mi van, ugyanis az ígéretekkel ellentétben egész egyszerűen nem indult el a csatornán a műsor. Csatornaváltásról, a köztévére való visszatérésről hallani, de ki tudja… Egy biztos: ha Fábry bármit is szánt az utókornak magából, akkor most kell váltani.
Showder Klub: divatos, népszerű – de ki marad talpon?
A magyar humor leggyorsabban fejlődő ága, sőt zászlóshajója ma a stand-up comedy. A Showder Klub elindulásával új celebek születtek (tény, bármennyire is utálják ezt a minősítést a fellépők). A műfaj egészen biztosan hosszabb távon is része lesz a magyar kultúrának, hisz valahol mindig is itt volt. Hofitól Nagy-Bandón át a ma is aktív Maksa Zoltánig sokan voltak, akik már évtizedekkel ezelőtt is dumaszínházat adtak elő, csak még nem így hívták. Sőt Kellér Dezső is ezen a pályán mozgott (illetve áll, a függönybe kapaszkodva).
Sokkal érdekesebb e szempontból a stand-up-sztárok „tartóssága”. Mintha picit a Megasztár, X-Faktor és társai ismételnék meg egymást: egyre több név, egyre nagyobb tömeg, a gyors karrierek után egyre több ütközés és egyre kevesebb hely. Lesz, akinek a tévés bemutatkozás hoz két-három évre közepes bevételt nyújtó falunapos haknikat, és látni azt is, hogy páran itt nemcsak szakmát, de hivatást találtak.
Kőhalmi Zoli egészen biztosan nem fog már házat tervezni senkinek, hiába ez a szakmája – és nyilván így jobb minden szereplőnek, mert aztán Kőhalmi a börtönbe, a ház néhai lakói meg a temetőbe mehetnének. Addig nem reménytelen ez az ország, amíg ragaszkodik ahhoz, hogy a sok VV Izé mellett azért okos embereket is mutogassanak neki a tévében. Kiss Ádám pedig az egyik legfontosabb érvem arra, hogy csak azért, mert valakiért a tinik is rajonganak, még nem feltétlenül sekélyes vagy műanyag.
Bödőcs Tibor pedig egyre biztosabban Hofi Géza reinkarnációja, a tehetség, az intellektus és a közvetlenség okán. Majd nagyobb hassal és kevesebb hajjal ez még egyértelműbb lesz.
És a maradék
Vannak végül a küszködők, akik csak néha tudták kidugni a fejüket, vagy spiccen voltak, de már elmúltak, vagy takaréklángon működnek. Nagy-Bandó András a késői szocializmust és a rendszerváltás szabadosságát még megénekelte, aztán polgármesterkedett egy sort, de remek stílusérzékkel nem járt el haknizni a Budapest tévébe. Így ott maradt neki, hogy bármikor elmondhatja: az ő Kocka utcájának még 85 százalékos nézettsége volt a tévében. Ja, az tényleg jó volt.
A Holló Színházzal, illetve a L’art pour L’art társulattal beköszönő abszurd humor emléke is most kezd leülepedni – Besenyő Pista bácsit és Boborjánt nyilván beírják a humor-történelemkönyvekbe, a csapat új próbálkozása azonban már inkább a legendává válás ellen hat.
A küszködők táborába tartozik a Bagi–Nacsa-duó, ahol a kiváló hangutánzást csak ritkán erősítette valóban innovatív humor, innen is a „csatornaszédelgés”, most épp a köztévén próbálkozva. És hosszan lehetne még sorolni, a méltatlan végjátékra kényszerített Antal Imre, a finoman intellektuális, de rosszkor születő Árkus József és a Parabola, Gálvölgyi évtizedeket túlélt műsora mind-mind külön cikket érne. Arról is kéne írni, hogy mitől romlott el a Heti Hetes.
Egy dolog azonban megkérdőjelezhetetlen: Hofi soha nem fog elmúlni.