A Fifti-fifti a dramedy (drámába oltott komédia) műfajában dönt le minket a lábunkról. Egy rákbeteg fiú sorsát látjuk. A betegségtörténeteket általában a nézők és a díjkiosztó gálák is kedvelik, hát még akkor, ha ízléses a tálalás.
A Philadelphiát és benne az AIDS-beteg Tom Hankset szerettük, mert a tabuk és színezés nélküli valóságot mutatta. Az Esőember az autistát játszó Dustin Hoffman és Tom Cruise kapcsolatára fókuszált, ezért is hatódtunk meg különösen. Az élet nélkülemben pedig Almodóvar az életigenlés felől tette humorossá és erőssé a halálos beteg anyukát. Persze kár lenne kihagyni a téma köré építhető nagy szerelmeket, készült is több rakás mozi a szerelmes-haldoklós kategóriában, de a Fifti-fifti nem az Édes november, a Love Story vagy az Ősz New Yorkban által kijelölt sorba áll be, hanem új sort nyit a tiszta, megható, de giccsmentes övezetben.
Will Reiser tévés producer a saját élményeit írta meg a forgatókönyvben, miután sikerrel legyőzte a betegséget. Tulajdonképpen szinte alig változtatott a történeten, és bár ez önmagában még nem lenne elég a jó filmhez, az biztos, hogy a hiteltelenség még egy futó gondolat erejéig sem merül fel bennünk a száz perc alatt.
Adam (Gordon-Lewitt) 27 éves, átlagos, egészségesen élő fiatal srác. Rendszeresen fut, nem dohányzik, még jogosítványa sincs (mivel az autóbaleset az ötödik leggyakoribb halálozási ok), szelektíven gyűjti a hulladékot és egy közepesen kihűlt párkapcsolatban téblábol. Gyakran fáj a háta, úgyhogy elmegy az orvoshoz, aki kimondhatatlannak tűnő diagnózist közöl (még csak nem is vele, hanem először a diktafonjával, de a füle hallatára), egy ritka és súlyos daganatos megbetegedést. Túlélési esélye ötven százalék, ha kemoterápiára kerül sor. De csak tíz százalék, ha áttéttel jut el a műtétig. A hír megrendíti, az élete felfordul, a bajban barátnője, anyja és a legjobb barátja segítik vagy éppen akadályozzák – ki hogyan tudja. A barátnő már félig kifelé lóg a kapcsolatból, úgyhogy inkább csak az ottalvásból és a kemóra fuvarozásból veszi ki a részét, az anyának nincs sok sansza közelről támogatni, mert Adamet sokáig megőrjíti a rátelepedő aggodalmaskodás, a barát pedig legtöbbször a bajtárs és a porcelánbolti elefánt keverékének tűnik.
Több út is van, ahol akár csúnyán félresiklott volna a mozi, de ez mégsem történt meg. És minden ilyen felismeréstől percről percre egyre jobban szerethető. A barátnő éppen annyira feszeng és lép félre, hogy ne húzzon minket szerelmi melodrámába, az anyuka pont úgy roppan össze, ahogyan az teljesen életszerű. Egyáltalán, semmi nem terel minket indokolatlanul vagy mesterkélten a szirupba, a hiteltelenség határára, és megmaradunk a lényegnél: a kedves, zavart és esendő Adamnél, aki a film minden percében szerethető. Legszívesebben megölelnénk. A stabilan mellette álló legjobb barát, Kyle (Seth Rogen) első pillanatban talán bunkónak tűnik, de végtelenül emberi és remekül hozza az érzelmeit nehezen kommunikáló, de azokat igenis megélő társat. Ráadásul jó a humora, ahogyan az egész filmnek is. Nem reked meg a kemón füvezésnél, nem jön zavarba a rákkal való csajozástól, jól adagol, pontosan célba talál és tökéletesen hat. A film mentes minden szájbarágós, kicsipkézett vagy sablonos gesztustól, úgy visz minket nevetésből sírásba és vissza, hogy kicsit sem rángatja közben a kezünket, és még ha lehetne is nagyítóval hibákat keresni benne, akkor is kötelező megnézendővé kellene tenni. Legalább egyszer.