Hogy találtál rá Taylor Kitschre? Fel sem merült, hogy egy befutott sztárra bízzátok a főszerepet?
A Pixarnál dolgozva vettem át azt a stratégiát, hogy mindig a legalkalmasabb embert választjuk ki egy szerepre, függetlenül attól, hogy mennyire ismert. Persze néha pont egy sztár a legjobb, mint ahogy Tom Hanksnél nem találhattunk volna jobb Woodyt a Toy Storyhoz, de nem jelenthet akadályt, ha valaki nem ismert. Amúgy Tom sem volt még akkora sztár, amikor elkezdtük a vele való munkát. Pont a szerződésünk utáni években jött a Forrest Gump és a többi sikerfilmje.
Taylort először a tévében láttam a Friday Night Lights című tévésorozatban, és már akkor azt gondoltam, hogy csodálatos John Carter lenne, de akkor még túl fiatalnak hittem. Aztán kicsit körbenéztem, és láttam, hogy Sean Connery 29 évesen játszotta el először James Bondot, Harrison Ford 31 évesen lett Han Solo és Christopher Lambert is csak 27 volt, amikor megkapta a Hegylakó főszerepét. Rájöttem, hogy bennem van a hiba. Negyven fölött már mindenkit túl fiatalnak gondolok. (Nevet). Manapság már amúgy is alig vannak olyan sztárok, akik garantálják a nagy bevételt. Talán a két kezemen – vagy egy is elég lenne? – meg tudnám számolni, hány ilyen név akad összesen a szakmában…
Nehezebb élőszereplős filmet forgatni, mint animációs mozit?
| Andrew Stanton |
Egyik sem könnyű, de mindkettőnél más jelenti a nehézséget. Ha rajzfilmet csinálsz, mindenki azt hiszi, hogy azt hozol létre, amit csak akarsz. Ez hülyeség. Ott is emberekkel dolgozom, akik megtervezik a kosztümöket, beállítják a fényeket, megalkotják a szereplőket, csak mindezt nem egy forgatáson, hanem virtuális eszközökkel teszik. Viszont nekem velük kell mindent megbeszélnem. Az ő képességüktől, munkájuktól és az én irányításomtól is függ, milyen lesz a végeredmény. Az animációnál minden nagyon lassan halad. Kiadsz egy utasítást, és gyakran hetek vagy hónapok telnek el, míg láthatod a megvalósulását. Például egy üveg áthelyezése egy szobában a rajzfilmben hetekbe is belekerülhet. Ez rohadtul frusztráló. Az embernek birkatürelemmel kell rendelkeznie, hogy ezt bírja. Az animációs filmben nem létezik olyan, hogy spontaneitás. Tervezés, tervezés, tervezés, tervezés…
Amikor elkezdtem a John Cartert forgatni, csak odamentem, eldöntöttem, hová helyezzük a kamerát, kiválasztottam a kosztümöket, és húsz perc múlva kész is voltunk. Jézus Krisztus! El sem akartam hinni ezt a tempót. Alig akartam elhinni, hogy nem kell egy grafikussal órákig arról beszélnem, hová helyezzünk el egy tárgyat, hanem egyszerűen csak megfogtam és arrébb tettem. Ennek viszont az a nehézsége, hogy nincsenek heteid vagy hónapjaid. Mindent ott, a helyszínen kell megcsinálnod, mert aztán tovább kell menni a következő jelenetre. Pont ez jelenti a szépséget is. Sokaknak ez olyan, mint valami drog. A határidő hajtja őket, és még akkor is mosolyogva dolgoznak, ha éppen tizenhat órája vannak talpon, és éjjel kettőkor forgatunk.
Egy ilyen óriási, 250 millió dolláros filmnél a stúdió hagy némi kreatív szabadságot a rendezőnek?
Több mint húsz éve ismerem őket, jobb viszonyban vagyok velük, mint sok rokonommal. Ugyanazt a szabadságot biztosították nekem, mint a rajzfilmeknél. Díjazták az ötleteimet, és kábé hathavonta ránéztek, hogy állunk. Egész életemben hatalmas pénzekből készítettem filmeket. Inkább akkor lennék zavarban, ha valaki hirtelen azt mondaná nekem, hogy készíts egy filmet egymillió dollárból. Fogalmam sincs, mit csinálnék.
Nem félt attól, hogy a John Carter egy elátkozott projekt? Majdnem nyolcvan éve próbálják filmre vinni, de eddig senkinek sem sikerült…
Dehogynem. Rettegtem, de meg akartam törni az átkot. Amikor megkaptuk a zöld lámpát a Disney-től, beköttettem bőrkötésbe a forgatókönyvet, és odaajándékoztam a forgatókönyvíróknak, hogy „ez az a változat, ami megtörte az átkot”.
Úgy tudom, nem szeret a filmjeinél a nézői elvárásokhoz igazodni. Hogy áll a tesztvetítésekkel?
A forgatókönyv írásánál senkinek nem lehet beleszólása az alkotófolyamatba, de van a filmkészítésnek egy olyan pontja, amikor az ember már képtelen megítélni a munkáját. Olyan, mintha két éven át minden nap csak a saját képedet néznéd a tükörben, és hirtelen véleményt kellene mondanod arról, amit látsz. Képtelenség jól ítélni. Ilyenkor találnod kell valakit, aki képes objektíven végigmérni a munkádat. A tesztvetítések arra jók, hogy meglessük a nézők reakcióit. Amikor nevetnek, amikor sírnak vagy amikor ásítoznak, akkor mindig őszinték, viszont az utána kitöltött tesztekben sohasem bízom. Ha megkérdezed valakitől, hogy mi nem tetszett neki a filmben, akkor is odaír valamit, ha igazából végig jól szórakozott. Ilyenkor a nézők már nem őszinték.
Emlékszik még az első moziélményére?
Még szép. Ötéves voltam, amikor anyukám elvitt a moziba, hogy megnézzük a Bambit. Imádtam. Anyám azt szokta füllenteni, hogy már ekkor úgy jöttem ki a moziból, hogy ezt akarom csinálni, ha majd nagy leszek, de biztosan nem így volt. (Nevet.)