Tragikomédia – az ARC kiállításon jártunk

Kormos Lili | 2013. Szeptember 19.
Kilátogatni az ARC kiállításra minden évben tervbe volt véve. Tervbe volt véve, csak a kivitelezés maradt el. Idén szakítottam a hagyományokkal, és kimentem az Ötvenhatosok terére, hogy személyesen nézzem meg, mit felelnek az emberek arra a kérdésre: Mi történt velünk? A válasz egyszerre megmosolyogtató és mélységesen elszomorító.

Egy ruhamárka kampánya óta tudjuk, hogy az óriásplakátokon futtatott reklámok funkciója jócskán túlmutat a puszta terméknépszerűsítésen. A jól átgondolt, kellő ötlettel, kreativitással megtervezett reklámanyagok akár észrevétlenül is képesek üzenni az egész társadalomnak. Persze csak akkor, ha nem feledkezünk el erről a funkcióról, és az előállítói oldal már eleve úgy áll a projekthez, hogy mondani is akarjon valamit a fogyasztóknak. Azon túl, hogy „EZT VEDD MEG!”.

Hazaszeretet, szabadság, boldogság… Mi történt velünk?

Valami hasonló járt Geszti Péterék fejében is, amikor ide s tova tizenhárom évvel ezelőtt elindították az ARC-ot. Egy olyan szabadtéri óriásplakát-kiállítást, amit mindig adott téma köré szerveznek, és amire lényegében véve mindenki pályázhat, akibe szorult némi kreativitás, és aki úgy érzi, hogy mondanivalóját szívesen tolmácsolná ekkora felületen. 2000 óta terítéken volt már a hazaszeretet, a szabadság és a boldogság kérdése is, idén azonban egy egészen egyértelmű, és mindannyiunk fejében ott motoszkáló kérdéssel fordultak a kreatív közönséghez: „Mi történt velünk?”

Ha nekem szegezik ezt a kérdést, csóválom a fejem, hallgatok, széttárom a karom, halkan azt mondom, hogy nem tudom, aztán persze napokon-heteken át gondolkodom rajta. A mi történt velünk kérdés, tetszik vagy sem, valamilyen negatív változásra utal, ráadásul valami észrevétlenül bekövetkezőre, olyanra, amivel egyszer csak szembesül az ember, és a változás, amit lát maga körül, kívülről bántja, belülről feszíti.

Most, hogy ezen gondolkodom, eszembe jutott az egyik plakát, amin egy kívülről folytonos, belülről pedig szaggatott fekete vonallal körberajzolt emberalakot lehet látni, a kép jobb alsó sarkában pedig a jelmagyarázat: folytonos vonal = te magad, szaggatott vonal = ellenséged (Csányi SzabolcsTe magad alkotása). Ez egyébként egyike volt a meglepő/elgondolkodtató plakátoknak, és bár az alkotók kreativitásához, humorához nem fér kétség, ami a megvalósítást illeti, mégis azt kell mondanom, hogy az idei ARC a maga fanyar humorával szórakoztató, helyenként elszomorító volt, mégsem sikerült túl sok fantáziát belevinni. Már ami a témaválasztást illeti.

Csányi Szabolcs: Te magad

A válaszok egyformasága

Az első benyomás nagyon is csalóka, engem legalábbis megtévesztett. Mennyi kép, mennyi ötlet, ez milyen vicces, jaj, ez milyen szomorú. A felszínt nézve arra jutottam, hogy csodás, milyen ötletesek vagyunk. Aztán újra és újra körbejártam a képeket, és valamelyest lesújtott a felismerés: igen, a képek viccesek, elszomorítóak, elgondolkodtatóak, de 80 százalékban nem szólnak másról, mint politikáról direkt módon, illetve a politika lecsapódásáról a mindennapjainkban. Ebből a megállapításból pedig egyenesen következett a felismerés, hogy az a valami, ami engem nem túl jelentős, ám annál irritálóbb mértékben zavart a kiállításban, nem más, mint a válaszok egyformasága.

Mintha valaki kérdezné: mi történt velünk, mi pedig csak azt tudnánk válaszolni rá, hogy a politika, az történt. Tényleg? Tényleg azért hárítjuk a felelősséget, és vagyunk képtelenek kiállni a döntéseink következménye mellett, mert van egy (két) politikus, aki a vak komondorra fogja a felesége balesetét, vagy a konzulensére a disszertációja teljes csődjét? Szerintem veszélyesen leegyszerűsítjük a dolgokat, ha megállunk ezen a ponton. Nem állítom, hogy az aktuálpolitika megkerülhető a mindennapokban, de 20-30-40 éve mi magunk éljük a saját mindennapjainkat, hozzuk a döntéseinket, és teszünk arról, ami velünk történik.

Frenyó Teodóra: Rossz nevelés

Kikezdte?!

Nem véletlenül nyerte meg egyébként a versenyt Frenyó Teodóra Rossz nevelés című képe. A nagy zöld iskolai táblán, az ábécé betűi alatt sorakozó negatív jelzők megvilágítanak valamit a folyamatból. Abból, hogy a megerősítés, az önbizalom erősítésének a hiánya, az unalomig sulykolt szidalmak, amikkel már gyerekkorunkban szembesülünk, mindannyian indikálják azt a bizonyos sokat emlegetett pesszimizmust, kishitűséget, és így tovább.

Ez a kép egyébként egyike azoknak, amelyek igazán megfogtak, és láttukon azt tudtam mondani, hogy hát… igen! Hasonló érzés fogott el Fekete Valér és Cseh Balázs Kikezdte című alkotása láttán is, mert eszembe juttatta, hogy triviális szituációkban napjában hányszor futunk el a felelősség elől (ki kezdte?), és hányszor toljuk át a saját frusztrációnkat, konstans idegbajunkat mindenki másra (kikezdte!), ahelyett hogy egyszer megráznánk magunkat, vennénk egy nagy levegőt és továbblépnénk.

Fekete Valér és Cseh Balázs: Kikezdte

Számomra a győztes alkotás mégis Wollak Péter Hungarian smiley-ja. Csak néz ránk a két jellegzetes fekete szem, de a jól ismert, mosolyra húzódó száj lemaradt a képről. Nekem ez a plakát fejezte ki leginkább, hogy mi is történt velünk. Hofi Géza egyszer azt mondta: az igazságból elveszett az i, én meg némi keserű szájízzel azt mondom, a mosolyunkból lassan elveszik minden.

Az ARC kiállítást még szeptember 22-ig megnézhetitek az Ötvenhatosok terén.

Wollak Péter: Hungarian smiley
Exit mobile version