Gyötrelmes volt olvasni a Megszámolt babákat. Fájdalmas, felkavaró és dühítő. Félretettem. Voltak részek, melyek után napokig vártam, mire újra a kezembe vettem. Hurcoltam a táskámban, ketyegett a kritika leadásának határideje, halasztást kértem, aztán megint néhány napot, és egyszerűen nem bírtam tovább folytatni. Megviselt, pedig azt gondolnám, jól bírom a megpróbáltatásokat. Viszont túllépni sem tudtam rajta.
| Czapáry Veronika. Fotó: Németh Gabriella |
Félünk, még a távolból is
Bekapcsoljuk a tévét, kinyitjuk az újságot, felmegyünk a netre, és pontosan tudjuk, hogy mindennap legalább néhány olyan hírrel találjuk szembe magunkat, amely bántalmazásról szól. Rosszabb esetben láttunk is már ilyet, én például kisgyerekként, legalábbis most már azt hiszem, így visszatekintve sajnos több is, mint valószínű. Emlékszem ugyanis, az egyik osztálytársam hogyan rettegett, amikor néha anyukája helyett az apuka jött érte napközi végén a suliba. És emlékszem, milyen gyakran volt Erikán (nevezzük így) lila és zöld folt. Nem tudom, látták-e a felnőttek. Mi nem mondtunk semmit az osztályban. Nem velünk történt, mégis féltünk. Még úgy, a távolból is.
Fájdalmas és felkavaró borzalom
Homokba dugjuk a fejünket. Örülünk, hogy ez nem velünk történik. Esetleg utánajárunk, mit lehet tenni, ha látunk ilyesmit a környezetünkben, vagy saját magunkat érezzük veszélyben. Itt viszont nemcsak, hogy száz oldalakon keresztül ömlik a gyűlöletes helyzet a betűkből, de ráadásul egy gyerek hangján keresztül. Hogy is ne viselné meg az embert?
A tény, hogy a könyv fájdalmas és felkavaró, persze egyúttal az erőssége is. Hiteles ugyanis. Ha nem lenne az, nem is fájna. Ha moralizálna, magyarázna, okfejtene és elmélkedne, akkor lenne esély kilépni a szerepből és átülni a másik székbe. Abba, amelyikből könnyebb mindezt nézni, esetleg megmagyarázhatóbb.
Nincs mentség, nincsen magyarázat
Csakhogy nincsen magyarázat, és esély sincsen más-más székekbe ülni. A helyszín, a szereplők esetlegesek. Szemszögből is csak az van, amelyiket a kislány egyes szám első személyben megmutat. A verbális és fizikai erőszak, a molesztálás, a szeretetlenség fojtogató. A tettek felkavarják az ember gyomrát. Hiába molesztálja az apja, hiába gyűlöli az anyja és gyötrik a testvérei, a kislány hangja végig szinte szenvtelen marad. Keresi ugyan a szeretetet, a biztonságot, a kapaszkodókat, mindezt viszont leginkább a babáiban kapja meg. Azokban a játékokban, melyeket hosszan és szeretettel mutat be a könyv elején, oldalakon keresztül.
Nem leszünk már azok, akik voltunk
Czapáry stílusa kíméletlen és pontos. Az idő szinte egy helyben áll. A könyv sokkoló és kegyetlen, ha pedig a tabudöntő téma nem lenne elég, olyan balladai ritmussal kúsznak a sorok egészen mélyen a bőrünk alá, amely levakarhatatlan. Nehéz szavakat találni rá. Mondjuk azt, hogy borzalom? Keressük a megoldásokat? Van egyáltalán megoldás? Lehetünk egyáltalán ugyanazok, mint akik voltunk, mielőtt a könyvet a kezünkbe vettük?
Részlet a könyvből
„Anya egy bögrével ma reggel fejbe vert, egyenesen a fejemnek csapta a bögrét, erősen, aztán azt mondta, ne sírjak, és ha ezt el merem mondani az apámnak, akkor megtép. Tanuljam meg, hogy ne árulkodjak. Úgyis tudjuk, hogy még sok ilyen alkalom lesz, hogy nem lesz itt az apám, és akkor kapok a fejemre, meg fogom bánni azt is, hogy elevenen megszülettem, és kérni fogom őt, hogy a babáimmal együtt dobjanak engem a kukába, és ott már végképp egyedül maradok majd, senki nem fogja meghallani a kiabálásom, és különben is, ha túl sokat kiabálok, abból mindig baj lesz.
Azért lesz baj, mert ezzel a kiabálással megőrjítek mindenkit, és nehogy azt képzeljem, hogy tudnak rajtam segíteni, rajtam nem lehet segíteni, mert reménytelen eset vagyok, de az lenne a legjobb, ha örökké egyedül maradnék, és nyugodjak meg, a kukából nem fog kiszedni senki, elvisznek majd egy nagy autóval oda, ahova a kukákban lévő szemetet kiöntik, hiába is üvöltök, be leszek oda zárva, és kidobnak egy szeméttelepen. Elképzelem, hogy hiába kiabálok, nem hallja senki, és ez olyan borzalmas érzés, hogy inkább mindent megteszek, csak ne kelljen ezt éreznem.”