“Ez nem csupán zenekar, hanem kulturális misszió” – a Londoni Magyar Szimfonikus Zenekar

Már egy egész zenekarnyi – vagy még sokkal több – magyar zenész él a ködös Albionban, és ki így, ki úgy érvényesül. A magyar muzsika azonban közel áll a szívükhöz, így megragadnak minden alkalmat, hogy kicsit elmerülhessenek benne. Épp ezért a Londoni Magyar Szimfonikus Zenekar – London Hungarian Symphonic Orchestra, LHSO – nem csupán kulturális misszió számukra, hanem igazi örömforrás, saját nemzeti hovatartozásuk ünnepe.

Első, karácsonyi koncertjük nem csupán egy zenei élmény volt, hanem összehozta a Londonban élő magyarokat, a magyar muzsikára kíváncsi külföldieket, egyben kis ízelítőt is adott a magyar kultúrából és gasztronómiából, hiszen a vendégek Sport szeletet, pilótakekszet és vaníliás karikát ehettek a koncert szünetében, majd felállva tapsolhattak a Himnusz elhangzása után. Így talán érthető, hogy az LHSO több mint zenekar: egyfajta kapocs a külföldre szakadt, de hazájukat szerető magyarok között.

“Ez a zenekar a szívem csücske”

Berta István fagottművész, a zenekar vezetője 2010-ben költözött Nagy-Britanniába. “Odahaza zenetanárként és zenészként dolgoztam. Azért jöttem el, mert zenetanári fizetésből még a mellé adódott eseti fellépésekre való felkérések ellenére sem tudtam  normális, kényelmes megélhetést teremteni magamnak. Saját lakásom fenntartása és az élelmiszer – néha egy-egy ruha, cipő – megvétele elvitte az egész bevételemet. Esélyem sem volt megtakarítani, és egyre kevésbé láttam bármiféle jövőképet magam előtt. Arról nem is beszélve, hogy semmi reményem nem volt arra, hogy saját családot alapítsak. Szomorú, de képzett zenészként ez volt számomra az akkori valóság, úgyhogy döntöttem, és változtattam az életemen” – emlékszik vissza a muzsikus, aki eleinte kénytelen volt hivatásától teljesen távoli szakmában elhelyezkedni. “Miután kijöttem, két és fél évig szakácsként dolgoztam, közben építve a zenei ismeretségem körét itt, Angliában. Másfél éve iskolába járok, és az ösztöndíjból, illetve zenei felkérésekből, szabadúszó zenészként tartom fent magam” – meséli István, akinek nem voltak illúziói, amikor külföldre költözött. “Tisztában voltam vele, mikor idejöttem, hogy a zenei lehetőségek ugyanúgy működnek, mint bárhol másutt a világban; ismeretség, kapcsolatok kérdése főként. Az első lépés a kapcsolatok kiépítése volt, ami nem ment könnyen, tekintve, hogy alig ismertem itt élő magyar zenészeket, angolokat meg szinte egyáltalán nem. Szerencsére az LHSO-nak köszönhetően ez már kicsit másképp van, hiszen aki kapcsolatba lép a zenekarral, rögtön 45-50 profi magyar zenész között találja magát, akik a fizetős fellépési lehetőségeket és kapcsolati forrásaikat megosztják egymással. Mindezek mellett a zenészeket itt, Angliában jobban megfizetik, hiszen a közönségnek nem jelent problémát kiadni 15-20 fontot belépőjegyre. Sokkal több a koncert, és egy átlagember nyugodtan elmehet akár minden héten egy könnyűzenei és egy komolyzenei eseményre is, vagy moziba, színházba; a legtöbben meg is teszik. Épp ezért egy művésznek is sokkal több fellépési lehetősége van itt.”

 Zenekari igazgatóként nem csoda, hogy István számára különösen fontos ez az együttes, és mindent megtesz azért, hogy minél nagyobb nemzetközi elismertséget szerezzenek. “Az LHSO a szívem csücske, tekintve a tényt, hogy két nagyon kedves kollégámmal, Merlics Borisszal és Kiss Melindával mi álmodtuk meg az egészet, és keltettük életre a semmiből.  Azonkívül jólesik rendszeresen összetalálkozni a magyar zenészekkel és magyar szót hallani. Azt hiszem, a többi kérdésben a zenekarról inkább másokat kellene kérdezni, hiszen én – az előbbi okokból kifolyólag – csak elfogultan tudnék nyilatkozni. Mindazonáltal örömömre szolgál, hogy egy kicsit nagyobb betekintést nyújthatunk az itt élő embereknek a magyar kultúrába a zene által, és büszke vagyok, hogy az itteni közönség olyan darabokkal ismerkedhet meg, amelyek számunkra nemzeti kincsek, de külföldön egyáltalán nincsenek a koncertlátogató közönség tudatában – gondolok itt többek között a Bánk bán, Hunyadi-operákra, Weiner Leó, Kodály műveire, és sorolhatnám még. A világban Magyarország nagyon kicsi pont, de a soknemzetiségű, multikulturális Londonban működve a zenekar rendkívüli eséllyel ismertetheti meg zeneszerző nagyságaink remekműveit sokkal szélesebb körben, mint valaha.”

“Nagyon jólesik hétről hétre magyarokkal találkozni és levetni az itt felvett »kimért maszkot«”

Fehér Dominika hegedűművész, az LHSO koncertmestere 2009-ben egy ösztöndíjjal, tanulás céljából hagyta el Magyarországot, ahol azelőtt szabadúszó zenészként tartotta fent magát. Annak ellenére, hogy – mint mondja – Angliában sem könnyű érvényesülni zenészként, ő mégsem csalódott a kinti lehetőségekben. “Mivel – főként szabadúszóként – elsősorban ismeretség alapján jut az ember munkához, hiányzik az az ismeretségi hálózat, ami otthon az ottani tanulmányaim miatt megvolt, de ez itt is kiépíthető, egy kicsit több időbe telik.” Dominika szerint a magyar zenekar egészen másként működik, mint a brit zenei ipar, és épp ezért hatalmas öröm és hiánypótló élmény, amikor velük muzsikálhat. “Nagyon sokat jelent nekem, hogy olyanokkal játszhatok együtt hétről hétre, akik ugyanabban a zenei közegben nevelkedtek, mint én. A britek hozzáállása a zenéléshez és próbákhoz teljesen eltér az otthon tanultaktól. A minimumra optimalizálják a felkészülési időt, ami a darabokban való elmélyülés rovására megy. Kicsit olyan, mintha egy »koncertgyárban« dolgozna az ember. Így tulajdonképpen körülbelül ugyanannyit keres az ember egy koncerttel, mint otthon, csak egy hét helyett egy napig dolgozik érte. Ezzel ellentétben az LHSO a rendszeres próbák és részletekbe menő kidolgozások híve, ami végre kitölt bennem egy négy éve tátongó űrt. A rendszeres próbáknak persze szociális vonzata is van, nagyon jólesik hétről hétre magyarokkal találkozni, és levetni az itt felvett »kimért maszkot«.

“Nem voltak elvárásaim, úgyhogy nem csalódtam”

Merlics Borisz hegedűművész, a zenekar másik alapítója szintén egzisztenciális okokból hagyta el az országot 2010-ben, hogy kétévnyi írországi kitérő után végül Angliában találja meg a helyét.  “Magyarországon az iskola befejezése után zenetanári állásokra pályáztam, és zenekari próbajátékokon vettem részt, végül azonban úgy döntöttem, hogy külföldön is kipróbálom, mire vagyok képes. Jelenleg magántanításból és szabadúszó zenélésből tartom fent magam. A kinti lehetőségekben nem csalódtam. Nem is volt miben csalódnom, mivel részemről hiányoztak a konkrét elvárások. Fontosnak tartottam a nyílt hozzáállást, és tudtam, hogy az otthoni lehetőségekhez mérten csakis jobb lesz” – árulja el Borisz, akinek komoly támpontot jelent, hogy magyar zenész társaival zenélhet rendszeresen. “Az LHSO mindenképpen egy zenei támpontot jelent számomra és a szakmai folytonosság érzetét is megadja. Ráadásul a közös cél komoly motivációt jelent. Az is nagyon fontos, hogy jó néhány volt iskolatársam is a zenekar tagja.”

“Hosszú évek után végre megélek a muzsikából”

“Friss diplomáskent, 2008-ban jöttem Angliába a férjemmel. Szerettem volna kipróbálni magam a nagyvilágban, megtudni, hogy külföldön milyen egy zenész élete, ráadásul az otthoni lehetőségek sem voltak túl kecsegtetőek. Pécsen az egyik zeneiskolában dolgoztam a főiskola alatt óraadóként, és ezt szerettem volna itt kint továbbvinni, ami sikerült is több-kevesebb sikerrel” – árulja el Alexa Natália, kürtművész, az LHSO zenekar alapító tagja és HR-menedzsere, aki hosszas évek küzdelme után ma már megél a muzsikából. “A kezdeti nehézségek, megpróbáltatások és a legkülönbözőbb munkák után, a még több kemény munka, kitartás és szorgalom eljuttatott oda, hogy már lassan öt éve zenetanításból élek. Én úgy látom, hogy itt kint nagyon sok a lehetőség, csak az idő kevés, hogy minden adódó projektben részt vegyek. Az LHSO azonban más, hiszen itt mindannyian, együtt próbálunk valami igazán értékes, színvonalas dolgot létrehozni, és hiszünk abban, hogy ez előbb-utóbb sikerülni is fog.”

“Csinálom, ami éppen adódik”

Kiss Melinda Erzsébet, brácsaművész érzelmi okokból kötött ki Angliában. “Beleszerettem egy srácba, és gondoltam, hogy szerencsét próbálok Londonban – meséli közvetlen hangnemben a kalandos történetű muzsikus. – 2002-ben bébiszitterként kaptam lehetőséget Spanyolországban, és ugyanez a munka hozott aztán 2004-ben Londonba, ahol végül brácsaművészként diplomáztam 2010-ben, így otthon én sosem dolgoztam, nincs közvetlen tapasztalatom a hazai körülményekről” – teszi hozzá Melinda, aki jelenleg nem csak zenélésből tartja el magát. “Fellépek, tanítok, mindig azt csinálom, ami éppen adódik. Emellett felszolgálóként dolgozom egy étteremben, ahol nagyon jó a borravaló – meséli nevetve Melinda, aki tisztában van azzal, hogy külföldön sem könnyű érvényesülni. – Ugyan sok a munka, de nagyon sok a kiváló zenész is, épp ezért egy hivatalos zenekarba nagyon nehéz bekerülni. Mi itt az LHSO-ban hihetetlen elszántsággal küzdünk azért, hogy hivatalos, profi zenekarrá válhassunk a közeljövőben, ami nemcsak a zene örömét, de biztos állást és megélhetést is biztosít a zenészeknek. Ez nagyon kemény munkával jár, de a csodálatos zene mindenért kárpótol. Még abban a fázisban vagyunk, amikor azért küzdünk, hogy támogatókat találjunk a felmerülő költségek (például a próbaterem díjának) fedezésére, de hiszünk abban, hogy ez a helyzet hamarosan megváltozik és jól prosperáló, sikeres zenekar leszünk, és visszük hazánk muzsikáján keresztül Magyarország jó hírét az egész világban.”