Ne bízz bennük!
| Gillian Flynn |
Ha egy könyvben egyes szám első személyben olvasunk egy sztorit, akkor hajlamosak vagyunk hinni annak, aki mesél nekünk. Én legalábbis vagyok olyan naiv, hogy hinni szoktam nekik. Ennél nagyobb hibát azonban el sem lehet követni a Holtodiglan olvasása közben (a könyv nyolc hétig vezette a New York Times sikerlistáját – a szerk.). Gillian Flynn első magyarul megjelent regényének sava-borsát épp az adja, hogy a főszereplő házaspárnál megbízhatatlanabb és hazugabb elbeszélőket keresve se találnánk. Ők nem csak egymást és a környezetüket, hanem az olvasót is az elejétől fogva az orruknál vezetik ebben a rendkívül sötét párkapcsolati pszichothrillerben.
Pedig a könyv még egész hagyományosan indul. Az amerikai mintafeleséget, Amy Dunne-t egyik nap elrabolják. A lakásban hűlt helye, mindenütt dulakodásnyomok, a padlón pedig vért fedeznek fel a rendőrök. A rendőrség nyomozni kezd, és ahogy a hasonló esetekben oly sokszor, ők is a férjet veszik elő. A Holtodiglan ezt a meglehetősen egyszerűnek tűnő ötletet azzal dobja fel, hogy a férj elbeszélése mellett párhuzamosan megismerhetjük a feleség régebbi naplóbejegyzéseit is, amiből szép lassan kialakul egy ellentmondásokkal teli házasság bizarr portréja.
A kiszámíthatatlanság bája
Gillian Flynn könyvének felépítése igen bátor. A feléig azt hittem, meglehetősen kiszámítható a cselekmény, és gondolatban mindig egy lépéssel megelőztem a könyv fordulatait, ami egy krimi/thriller esetében nem feltétlenül jó dolog. Ám ekkor villámcsapásszerűen érkezett a felismerés: Flynn végig az orromnál fogva vezetett. Elég jó vagyok a krimikben, nem egyszerű újat mutatni nekem, átverni pedig még ennél is nehezebb, így annyira meglepődtem, hogy az állam azóta is a padlón hever.
Az írónő azonban nem érte be ennyivel. Ezután kb. ötvenoldalanként (a könyv nagyjából 500 oldalas) hozott egy olyan fordulatot, amit képtelenség volt előre megjósolni, a végét pedig úgy zárta le, hogy könyvet így befejezni nem lehet. Arcul köpése ez mindennek, amit az ember a műfajtól elvár, de ez így van jól. Állítólag ez a befejezés annyira sokkoló volt David Fincher (A tetovált lány, Hetedik, Játsz/ma, A közösségi háló) rendező számára is, hogy a filmváltozatban gyorsan meg is változtatták, de azért reménykedni lehet, ugyanis a forgatókönyvét is Gillian Flynn írta. Csak októberben mutatják be a magyar és az amerikai mozik, de már most az év legjobban várt filmjeként emlegetik, és újabb Oscart jósolnak az egyre szerethetőbb Ben Afflecknek.
A modern párkapcsolatok gúnyos kritikája
| A filmváltozatban Ben Affleck és Rosamund Pike |
A Holtodiglan alapjáraton thrillerként és krimiként működik, ugyanakkor a szerző jókora gúnnyal mutatja be a mai párkapcsolatok dinamikáját és működését is. Vércinikus szereplői szűrőjén át láttatva űz gúnyt egyes nő- és pasifajtákból (például hosszasan értekezik a férfiak fantáziáinak alfájáról és ómegájáról, az úgynevezett jófej csajról, vagy azokról a férfiakról, akik fiatal lányokkal csalják a párjukat, amikor kapuzárási pánikot kapnak, de a legtöbbet természetesen a főszereplő párról mondja el. Bemutatja, hogy milyen megdöbbentő eredménnyel járhat, ha egy pár nem kommunikál egy kapcsolatban, és milyen az, ha két olyan ember él egy fedél alatt egymással, akik valójában soha nem is ismerték egymást, és csak egy jól felépített illúzióba voltak szerelmesek. Antiromantika a javából. Flynn elképesztő precizitással épít jellemeket, és van annyira pontos, hogy még a jelentéktelenebb szereplőket is felruházza egy-két emlékezetesebb jellemvonással. A legnagyobb trükkje azonban az, hogy pazarul keveri egymással a párkapcsolati drámák és a krimi/thrillerek elemeit, így a könyve azok számára is letehetetlen, akik egy izgalmas történetre vágynak, és azoknak is, akik szeretnek elmélyedni egy kapcsolat mélységeiben.
Két borzalmas főhős
A könyv egyik legmerészebb húzása nem az, hogy a hősei cseppet sem szavahihetőek, hanem az, hogy egyáltalán nem szimpatikusak, sőt – bár látszatra tökéletesnek tűnnek – egyenesen utálatosak. Igazi bravúr, hogy az érdeklődésem így is kitartott egészen a könyv végéig, bár az igaz, hogy ahelyett, hogy értük szurkoltam volna, leginkább azért szorítottam, hogy lehetőleg mindenki annyira megszívja, amennyire csak lehet. A világ két legönzőbb és legkevésbé empatikus embere egy párként olyan, mint egy időzített bomba, a könyv története pedig maga a robbanás. Ha a film csak feleannyira jó és eredeti lesz, mint a könyv, akkor már most tudom, mi lesz 2014 legjobb mozija.