“Aliide a legyet bámulta, és a légy kidülledő szemmel visszabámult rá. Aliidét hányinger
kerülgette. Döglégy. Szokatlanul nagy, hangos, és alig várta, hogy lerakja
a petéit” – a világirodalom legvisszataszítóbb kezdősorai közé tartozik a Tisztogatás című regény indítása, amely iszonyata ellenére (vagy épp azért) mégis magába szippantja az olvasót. A Tisztogatás ott áll minden hetedik finn család polcán, és világszerte óriási siker. Addig általában senki sem hallott Észtországról Nyugaton, és Finnországról sem feleltek volna jelesre a világ más tájain (leszámítva a Nokiát és a múminokat), és a múlt iránt is megélénkült az érdeklődés.
Női traumák tárháza
Egyik interjújában azt nyilatkozta, hogy nem kedveli Finnországot az erőszak miatt. A skandináv országokban ma is Finnországban a legmagasabb a nemi erőszak aránya, kétszer annyi ember veszti életét családon belüli vagy nemi erőszak következményeként, mint más északi országban. Ennek okait a finn–orosz háború borzalmaira vezetik vissza: a harctérről visszatérő férfiak nem tudták kezelni a traumát.
Finnország egyenjogúság szempontjából felvilágosultnak tartja magát, nem lenne szabad ilyennek előfordulnia. Oksanen könyveiből visszaköszön az általános szegénység, az alkoholizmus, a némaság és az erőszak. Könyvei olvastán az az érzésünk, hogy nőnek születni a 20. századi Kelet-Európába olyan teher, ami még generációkkal később is nyomaszt. A szovjet megszállás okozta észt traumákról ír, szigorúan női szemszögből. Bár sokszor nekiszegezik a kérdést, könyvei mennyire önéletrajziak, ő rendre azt válaszolja, hogy regényeket ír, nem naplót.
Akkor mégis miért jó Sofi Oksanent olvasni?
Mert közel visz a megértéshez. Azokat is megérinti, akiktől távol áll Észtország és Finnország. A spanyol olvasóknak például a Tisztogatás a Franco-diktatúra és a polgárháború évei miatt, a Sztálin tehenei a második generációs bevándorlók nyelvi problémái miatt aktuális. A könyv eltalálta a nyugatiak érzékeny pontját: a náci terrorról már sok könyv jelent meg, a szovjet korszakban történtekről már kevesebb. Az éjszaka felbukkanó fekete autó, a nőket rugdosó kommunisták még kuriózumnak számítanak, és Oksanen kielégíti kíváncsiságukat. A Sztálin teheneinek bulimiás hősnőjének problémáit, félelmeit akkor is a sajátunknak érezzük, ha nem küzdünk evészavarral, a bizonytalanság érzésében nemzedékek osztoznak.
Mert közel visz a megbocsátáshoz. “Nem hiszek a könnyű vádakban. Ha megbocsátani akarunk, meg kell értenünk, a másik miért, milyen motivációk, zsarolások eredményeképp cselekedett. A nagyapám egyik bátyja deportált, a másikat deportálták. Gyerekként is tudtam, mint mindenki a családban. De mit tehetsz? Elítélheted, de amikor tette, ez legális volt a Szovjetunióban. Csomó hősi kitüntetés lógott rajta – mi persze nem tekintettük annak. Meghalt már, de engem felnőttként az érdekel, mi volt a története, hogy miért vállalt ekkorát” – nyilatkozta egy interjúban.
És mert jó. Mert nem megszokott, mesélő családregényt ír, és nem is korhű részletekkel elaprózott történelmi tablót, hanem lélegzetelállító lélektani thrillert. Amit akkor is érdemes volna elolvasni, ha történetesen nem egy pink-lila rasztafrizurás, bulimiás, biszexuális, feminista gót hercegnő írta volna.
|
Mit olvassatok tőle? A Tisztogatást tartják Oksanen legjobb könyvének. Egy idős észt parasztasszony 1992 egyik reggelén egy ismeretlen, csapzott fiatal lányt talál a kertjében – ezzel a jelenettel kezdődik a regény. Az asszony szigorú, szikár és mániás paranoiában szenved. A lány gyűrött, valami titka van, és gyanús észt szókincse. A két nő nem beszél sokat, filmszerű flashbackekből derül ki lassanként, kik ők, miért vannak ott, mit tettek.  A Sztálin tehenei egy hazáját feladó, csempészettel foglalkozó észt anya és bulimiás lánya története. Közelről bemutatja egy bulimiás hétköznapjait: mi az a szessziózás, melyik ételek a biztonságosak, hogyan lehet elrejteni a nyomokat. Egy kívülállónak, aki még nem találkozott a betegséggel, megrázó. A könyv állítólag önéletrajzi ihletésű: az anya története rímel Oksanen édesanyjáéra, és ő maga is bulimiás volt – vagy még mindig az. Az írónő mindenesetre erről nem beszél. |
