Ilyen kamasznak lenni
John Green, az amerikai újságíróból lett regényíró nagyon érzi a tiniszívek minden rezdülését. A filmmel azonos című, magyarul is megjelent könyvét pont azért lehetett annyira szeretni, mert két kamasz főszereplője végtelenül hihető és természetes figura, akik mentesek az amerikai gimis filmek összes kliséjétől. Mivel a könyvet nemrég fejeztem be, piszkosul érdekelt, mi marad meg ebből a laza természetességből a mozivásznon. Végtére is a könyvben Hazelt és Gust elsősorban a lány gondolatain keresztül ismerhettem meg, míg a filmben két csinos pofijú hollywoodi ifjonc alakítja őket, és a filmvásznon pont a gondolkodásmódjuk eredetiségét a legnehezebb visszaadni.
Amitől nagyon féltem
A “romantikus film” és “romantikus könyv” szókapcsolat hallatán sok jobb érzésű embertársam zsigerből viszolyogni kezd, hiszen ezt a műfaji címkét jobbára olcsó és hatásvadász művek jellemzésére használjuk, melyek mindenféle mélység nélkül csak arra valók, hogy végtelenül hamis szerelmes történetek tálalásával könnyeket csaljanak a szemünkbe. Őszinte és mély romantikus történetből nagyon kevés akad, viszont amelyik tényleg az, azt nem feledjük soha. Aki egyszer látta a Love Storyt vagy a Jules és Jimet, annak feleslegesen magyarázok. Minden valódi romantikus történetre jut legalább száz rosszfajta giccs, és én iszonyatosan féltem attól, hogy a filmváltozat az előbbi oldalról az utóbbi felé billenti majd a könyv olyan jól eltalált, kényes egyensúlyát. Az, hogy nem így történt, kisebbfajta csoda.
Minden ellene szólt
A Csillagainkban a hiba két tiniről szól, akik a halál torkában szeretnek egymásba. Mindketten rákosak. A lányt a végső stádiumban stabilizálták egy kísérleti gyógyszerrel, míg a fiú (aki az egyik lábát már elveszítette a küzdelemben) már másfél éve tünetmentes, de mint tudjuk, ennél a betegségnél ez sajnos nem sokat jelent. A “szerelem a halál árnyékában” tematika két tinédzserrel súlyosbítva egyenes irányú támadás a könnyzacskók ellen, ráadásul a film mértéktelenül halmozza a nyálasabbnál nyálasabb popdalok használatát. A szereplők (és nem csak a főszereplők) egyszerűen annyira jó emberek, hogy ilyen a valóságban nincs, és ez a sok jellemhibától mentes, szép ember egy szépen fényképezett, kissé művi világban éldegél. Mindezek ellenére egy másodpercig sem jutna eszembe azt mondani, hogy ez a film nem kegyetlenül gyönyörű.
A színészeken múlott
Ahogy ránézek Shailene Woodleyra és Ansel Elgortra (ők A beavatottban még egymás tesóit alakították) a vásznon, egyszerűen két természetes és romlatlan tinit látok, akik őszintén szeretik egymást. A tökéletes szereplőválasztás jelen esetben simán megküzd a történet és a filmesek gyengeségeivel. Amikor Shailene aggódva rohan segíteni barátjának, aki rosszul lesz a benzinkúton, egy percig nem kételkedem az érzelmeiben, ahogy azt is simán elhiszem, hogy Ansel az élete legfontosabb kívánságát áldozza be a lány kedvéért. A sztori teli van nagy ívű, romantikus gesztusokkal, de ezek mind igazak, hiszen ennek a két embernek csak ezek a pillanatok adattak meg. Nem lesz másik szerelem, nem lesz új lehetőség. Ha ott vannak az elsöprő érzelmek, azokat meg kell élni. Most vagy soha. Ők pedig megélik, és ebbe a néző szíve szakad bele.
Mértéktartás? Minek?
Shailene Woodleyból és Ansel Elgortból hamarosan gigantikus sztár lesz. Úgy tudják lazán odaszórt poénokkal és iróniával oldani a jelenetek feszültségét, mint nagyon kevesen, és ez a poénkodás egy percre sem megy a végig középpontban lévő dráma rovására. A legtöbb romantikus mozi a könnyek kitörését egyetlen nagy jelenetre időzíti (a Titanicnál a többség akkor sírt, amikor Leo feláldozta magát Kate-ért a tengerben), de a Csillagainkban a hiba ettől is eltér. A film második felében tízpercenként jön egy könnyes nagyjelenet, és mégse érzed úgy, hogy telítődnél tőlük. Egyszerűen csak veszed ki az egyik pézsét a másik után, és hullatod a könnyeidet. Mert ezt a filmet nem lehet könnyek nélkül végigcsinálni.