Emberségből jeles – történet egy hajléktalan néniről

cafeblog/zacc | 2014. Szeptember 09.
Ma délután a szokásos sétára indultunk a kutyusommal. Kicsit messzebbre mentünk, mint általában szoktunk. Épp visszafordultunk volna, amikor a parkban egy padon ülő hajléktalan néni odaszólt nekünk. Azt mondta, ma éhen fog halni, mert még egy kiflit sem kapott a pékségben, pedig mindig szoktak adni neki valami maradékot...

Belenyúltam a zsebembe, hátha maradt benne pár forint, de nem volt benne semmi. Pár méter után megálltunk. Úgy éreztem, nem mehetek el így. Visszafordultunk, és kértem a nénit, maradjon itt a padon még egy darabig, hazamegyünk és visszajövök, hozok valami ennivalót.
Hazajöttem, csináltam 2 szendvicset, egy kis táskába beletettem még kenyeret, sajtot és egy üveg szörpöt készítettem neki. Visszafele már messziről láttam, hogy nézeget arra fele, amerre eltűntünk. Odaadtam neki a táskát, és ő teljesen meglepődött. Nem számított ennyire.
Láttam a szemében az örömöt, a meghatottságot. Kicsit én is meghatódtam, és gyorsan el szerettem volna jönni. A néni azt mondta, hadd puszilja meg a kezemet. Hát azt aztán nem…..mondtam, az arcomra adhat, a kezemre nem. Megpuszilt, és én elindultam visszafele.

Az úton végig könnyes szemmel jöttem. Éreztem, hogy valami nagyon szorítja a torkomat… Olvass tovább a Zacc blogon!

Exit mobile version